Ane Riel - Fenyőgyanta
A Fenyőgyanta egy gyászát hordozó, karrierlehetőséggel rendelkező férfi családjának sorsát viszi végig, melyben a mély depresszió szélsőséges izoláltsághoz, majd a férfi saját belső kis világában megmagyarázható bűncselekményekhez vezet. Liv iskoláskorú, ám iskolába nem járó kislány, aki feltétel nélkül szereti apját és próbál hinni és minden téren megfelelni neki, bár ő is gyanítja, az az élet, amit és ahogyan ők élnek, valamiért nincs rendben. Apja minden újabb, egyre kriminálisabb és szokatlanabb tette nehezít a kislány szívén, ám az időközben megmagyarázhatatlant egyre nehezebb elviselni és elhinni tiszta gyermeki lényének.
Ami számomra elgondolkodtató volt, az épp ebben rejlett. Hogy hogyan és mikor jön el az a pont, amikor már egy gyermeknek is zavaros és abnormális valami, még akkor is, ha ő ebben nő fel. Hogy egy bűnöst sosem oldozhat fel tettei alól saját körülménye és indoklása, még akkor sem, hogyha mentális állapota viszi ebbe az irányba.
Vajon Jens, az apa esetében hol lehetett volna visszafordítani a lefelé tekergő spirált, már ha egyáltalán lett volna egy szebb jövőre esély? Mi visz rá egy társat, -itt Mariát- arra, hogy a teljes elszeparálódást és tagadást válassza akár az irdatlan túlevéssel saját lánya életét is kockáztatva, ha egy ideig lehetne beleszólása az életük pozitív alakulására? Meddig jelent megnyugvást a tárgyak felhalmozása és hol kell tudni észrevenni, hogy bekebelezett minket a komfortnak tűnő káosz?
Nagyon elgondolkodtató és egyben igencsak elképzelhető történet félresiklott emberéletekről, a józan ész elvesztéséről és a sötétség által bekebelezett szívekről.
Nem ajánlanám mindenkinek, de akinek belefér egy kis morbiditás és erősebb gyomra van, hajrá - mert amúgy egy jó kis egy nap alatt kiolvasós történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése