Elena Ferrante - Tékozló szeretet
Nekem kifejezetten tetszett ez a nagyon sötét, sok helyen elmosódott határvonalak között rohanó "gyászregény" (közben tájékozódtam, vad realizmus a helyes kategória). Egy diszfunkcionális család, egy talán igaz, talán képzelt történet. Delia züllött, sivár, teljesen kiüresedett, gyakorlatilag vállalhatatlan állapotban bolyong Nápoly utcáin, ahol emlékeit próbálja összerendezni vélt, és valós mozaikokból.
Az egész cselekmény az anya iránti imádat és teljes megvetés között mozog mesteri módon, ahol Amalia, Delia anyja glorifikáltan jelenik meg az elhanyagolt gyerekkor szúrós szeleteiben.
A vele való azonosulás vágya és a teljes ignorálás sodrásában Delia kontroll nélkül témfereg az utcákon, hogy értelmet adjon a benne munkáló érzelmeknek. Inkább jellemző azonban az események inkoherens felsorakoztatása, mint az érzelmeké, ami egyébként hű is a sztorihoz - főhősnőnk ugyanis alapvető szükségleteiről sem gondoskodik, csak viszi az ár, míg elemzi a múltat magában.
Delia szemszögéből egy olyan család történetét ismerjük meg, akik sosem tudtak megfelelő módon kommunikálni, és ahol az erőszak, az agresszió meghatározó, az őszinte törődés pedig nem volt jellemző. Ezt felnőtt korára sem dolgozta fel 45 éves főszereplőnk, és mivel kevés önismeretre tett szert eddigi életében, így ténylegesen használható válaszokat sem kapott a benne munkálkodó őrült kavalkádra.
Méltatlannak érzem a 72%-os értékelést, így én 5 csillagot adok rá - attól, hogy nem egy "vidám kis limonádé", még remek írás a maga nemében.
Ó igen, az egyetlen észrevétel, ahogy többen is írták, a cím "L'Amore Molesto" magyar fordítása. Semmi köze a "tékozló"-hoz, és tartalmilag sem passzol. Az erőszakos, tolakodó szeretet sokkal jobban leírta volna a beltartalmat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése