Sarah J. Maas - Crescent City 2., Éj és lélegzet háza

Sarah J. Maas - Crescent City 2., Éj és lélegzet háza

Vigyázat, esetleges spoiler veszély!

Tudjátok, van az az érzés, amikor az elején a kezetekbe veszitek a kötetet és nagyot sóhajtotok, hogy na, akkor lássuk. Hogy hú, ez mennyire hosszú..., hogy Úristen, most csakis ebbe leszek belecsavarodva jó pár napig. Aztán ez átcsap abba, hogy oké, amúgy szeretem az elején ezeket a kellemes részeket, mert itt még többnyire minden happy, és aztán jön az a közel 250 oldal a közepe körül, ahol már kivagytok, mert érzitek, hogy közeledik mindjárt a pont, ahol egy teljes érzelmi hullámvasút büszke elsőbálozói lesztek, és úgy köp ki a sztori majd a végén magából, mint egy nyálas, megrágott csontot.

Nekem kellett egy kis idő, hogy átlássam, mi az alap felállása a birodalmaknak. Hiába, az első részben ez bár szóba került, mégsem éreztem annyira lényegesnek, mint itt. A sok-sok új szál nem nyomta el a régieket sem, bár voltak, akikről még remélem, olvashatok majd, mint pl. Jesiba vagy Fury és Juniper. Nem értettem egyet teljesen azzal, Juniper miért akadt ki annyira Bryce-ra, aki egyértelműen jót akart neki. Persze, ÉRTEM, de szerintem ez eléggé el lett túlozva, kicsit mártírkodós volt ez a "majd én megmentem a balettvilágot és bizonyítok magamnak faunként, hogy elég jó vagyok".

Ithan igazi fiatal srác, és nekem az ő jelenléte (főleg Dec-kel és Flynnel) többször is behozta az Alkonyatos hangulatot (az ottani farkas-vámpír poénokkal), ahogy Bryce anyukájával ápolt kapcsolata is sokszor Bellára és Renee-re emlékeztetett.

Tharion és az esküje teljesen felháborított - hát hogy lehet ennyire heves, és kétségbeesett ez a szegény, elnyomott sellő? Annak ellenére, hogy mekkora csajozógép, bennem érzetre mindig egy pimasz, meleg jóbarát érzését keltette, aki egy igazi egyéniség, és a sok hülyesége ellenére is csak szeretni tudod; akivel mindenkit ki tudsz pletykálni. Néhol viszont úgy éreztem, nem biztos, hogy 100%-ig bízom benne. Emellett meg sajnáltam, mert ő is rettentően szenvedett attól az alárendeltségtől, amit a rendszer elvárt.

Brutál sok apró részlet van, amit szívem szerint listába szednék, hogy a harmadik rész után kipipálhassam, és lássam, lett-e megoldása, vagy kiderült-e, ami függőben maradt. Nagyon bízom benne, hogy SJM semmit nem felejt el, bár számomra őrület, hogy hogyan csavarja ilyen profin a szálakat.

Más: a fordítással és az elírásokkal azért volt némi rossz érzésem többször is. A "felel" szó helyett többször is a "megfelel" szó szerepelt, amit nem értettem, hisz tök más a jelentése. Voltak részek, ahol többször össze lett keverve, hogy magázódó vagy tegeződő a hangnem, vissza kellett mennem, hogy jól értelmezem-e.

Bár nekem tetszettek az erotikusabb részek is, egyetértek egy korábbi véleménnyel - azért itt voltak érdekességek, mint a csapódó és megfeszülő golyók, vagy hogy Bryce már órák óta csak úgy nedves volt. Ilyenkor értem azért, hogy van, akiknek ez már kicsit túl sok, de betudom annak, hogy mégiscsak fantasyt olvasunk Nekem összességében ezekkel együtt is teljesen fogyaszthatóak voltak a szexjelenetek, de ehhez nyilvánvalóan hozzájárult, hogy már vártam is, hogy végre történjen valami.

(Ja, és a másik személyes "kedvencem" a "zizEgése". Légyszi nyugtasson meg valaki, hogy nem csak én mondom zizgésnek.)

A vége, ahh. Na az utolsó 100 oldal cselekménye az valami elképesztő módon felgyorsult. Addig is csíptem Bryce humorát és nagyszájúságát, meg hát az első 5-600 oldal alatt különben sem lehetett unatkozni, mert valamelyik fronton mindig történt valami, na de a vége.. az az igazi csemege! Mondjuk picit egyelőre aggódom, hogy Hunték hogy másznak majd ki a slamasztikából, de bízom a pozitív folytatásban.

Oh es mielőtt elfelejteném: nagyon szerettem a Ruhn-os mellékszála(ka)t is. Hogy nem tökéletes, és emberi érzései vannak, ki meri jelenteni, hogy nem tudja, ki is ő, de nem adja fel. Hogy mer tapasztalni, de közben nem veszíti el a fejét. Hogy hű marad magához mégis (ami Cormac-kel való kapcsolatában is megmutatkozik, és ezt a fiú is kiemeli). Hogy mindene Bryce, és hogy bevállalja Éj posztját. Hogy tisztelettel bánik Hypaxiával annak ellenére is, hogy nem akar vele lenni.

Izgatottan vártam, mik derülnek ki a finisben, és nem kellett csalódnom. Igazán csak az utolsó két oldallal nyert számomra értelmet az a különbség, amit az első rész elolvasása után megfogalmaztam, azaz hogy miért is ennyire más hangulatban az Acotar és a CC

A kérdés már csak az, hogy bírom ki a harmadik részig...