Irvin D. Yalom - A magyar macska átka

Irvin D. Yalom - A magyar macska átka

Nyári könnyed kis olvasmányok ide vagy oda, Yalomot olvasni sosem hiábavaló! Bátran vigyétek a strandra, ígérem, jó lesz!😄😍

• A protokoll által kevésbé vezérelt terápiás ülésnek megvannak a maga sikerei és buktatói is - Yalom ebben a könyvében 6 történettel mutatja be ezt, a már jól megszokott humorral, könnyedséggel. Annak ellenére, hogy a kötet írójához hűen az egzisztenciális pszichológia örökzöld témáit boncolgatja, szeretem, hogy nem egy szakzsargon-gyűjtemény, tehát nem kell pszichoterapeutának lenni ahhoz, hogy feldolgozható legyen.

• Mégis érzékelem a rétegeit - hogy mi az, amit egy teljesen laikus olvasó visz magával belőle, s mit egy szakmabeli, és mi az, ami általánosságban Az Embernek íródott. Mert hát a terapeuta is az.

• Yalom úgy, hogy világszinten elismert pszichoterapeuta, mégis rávilágít, hogy sokszor igenis szükséges plasztikusan értelmezni bizonyos terápiás helyzeteket, és egy folyamatot gyakran épp az lendít előre, hogy nem előre eltervezett és menetrendszerű.

• Bevallom, nem a kedvenc témám a halál és az elmúlás, de nem is járok szemellenzővel emiatt - kell azonban az, hogy íróként megfelelő finomsággal és kellően árnyaltan legyen megfogva ez a törékeny téma, különben ellenállásokba ütközik.

• Néha fogtam a fejem, mert akarva akaratlanul kritikával illettem a terapeuta viselkedését, de hát amúgy meg pont ez támasztja alá a könyv mondandóját, azaz, hogy van, amikor az élet és a spontaneitás írja a legjobb forgatókönyvet, még páciens és terapeuta között is. Yalom amellett, hogy saját esetes hibákat dolgoz fel, cseppet sem veszít szakmaiságából és hitelességéből, és ezt nagyon értékelem.

• Kutatások bizonyítják (végstádiumú rákos betegeken vizsgálták ezt), hogy amint elfogadjuk az élet végességét, onnantól sokkal jobban meg tudjuk tölteni és ki tudjuk élvezni a még ránk várakozó éveket. Végül záró gondolatként:

"Ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé. [...] A halálban nincs többé "te". "Te" és a "halál" nem létezhettek egyszerre."

Krystal Sutherland - Hollow lányok

Krystal Sutherland - Hollow lányok

Kevés az olyan könyv, ami igazán nyomot hagy. Ami úgy nagyon para, és visszataszító, hogy közben mégis alig várod a folytatást. A Hollow lányok ilyen. Igazi sötét, horrifikus, ragacsos-csúszós, véráztatta történet azokból a legbizarrabb álmokból, amik után azzal a nehéz érzéssel kelsz fel, hogy vajon tényleg nem valóság volt-e.

Az oldalakat átfonja az a bomlásszagba mártott rejtély, aminek kibontása várat még magára, de már lassan bekúszik a könyved gerincén a képbe.

Mi történik három lánytestvérrel, akik pár perc alatt tűnnek el egy forgalmas utcáról, majd egy hónap múlva előkerülnek meztelenül, emlékek nélkül és alig észrevehető, mégis gyanút keltő, apróbb változásokkal? Valami nincs rendben, a lányok apja pedig érzi ezt, viszont a triónak nincsenek emlékei arról a kiesett egy hónapról. Vagy lehet, hogy valakinek mégis?

"Minden családban vannak olyan dolgok, amikről nem beszélnek. Olyan történetek, amiket ismersz ugyan, de valójában nem tudod, honnan tudtad meg őket. Anekdoták rémségekről, melyek hosszú árnyakat vetnek a következő generációkra is."

Iris nővére, a csodálatos, modellként dolgozó Grey három év után úgy fest, tiszteletét teszi a környéken, és visszatérte különös eseményeket hoz magával, többek között a bikakoponyás fickót, aki egyre gyakrabban bukkan fel a semmiből. Grey különös módon eltűnik, testvérei pedig keresésére indulnak.

Dark fantasy, horror, a halál naturalisztikus (és különösen szemléletes, már-már festői) ábrázolása és egy jó adag paranormális alap. Ezek szolgáltatják a nem mindennapi hangulatot a történethez. Iris Hollow egy gimnazista, átlagosnak tűnő lány, így megtévesztő módon úgy tűnhet, ez egy tipikus kis YA regény lesz. A sokszor visszatérő atmoszférikus elemeknek köszönhetően viszont folyamatosan a lányok hol nyomasztó, hol túlvilági aurájának részét alkotjuk, ami nem kímél minket a durvább részletektől sem.

Ugyan ez volt az első olvasmányom Sutherlandtől, bízom benne, hogy nem az utolsó. (A borító varázslatosan szép - már ez teljesen lenyűgözött, viszont egyáltalán nem hasonlít egyik szereplőre sem; az eredetije azonban már annál inkább. Én örültem volna egy képi ábrázolásnak a lányokról, mert a leírás alapján igazán különlegesek mindhárman.)

Roxie Nafousi - Manifesztáció; 7 lépés a lehető legjobb élethez

Roxie Nafousi - Manifesztáció; 7 lépés a lehető legjobb élethez 

"Ahogy felnövünk, […] megtanuljuk, hogy a külső értékelést keressük, és az önértékelésünket mások véleményétől és bírálataitól tegyük függővé. Ennek a folyamatnak a során alakul ki bennünk a „tetszeni az embereknek” hajlam, ami a hitelesség nagy ellensége."

Kicsit vegyes érzésekkel álltam neki az olvasásnak, és így vagyok az értékeléssel is. Maga a könyv nagyon tartalmas, megoldást és gyakorlatokat is kínál, magyaráz és nem győzköd, közben meg úgy érzem, kissé kötelezők röviden jellegű is.

Én személy szerint azt gondolom, hogy aki belevág a manifesztációba és abba, hogy változtasson az eddigi, nem kívánt irányba haladó életén, annak erősen kell egy megtartó és támogató tér, amiben képes arra, hogy ezeket megvalósítsa. Sokan fel sem ismerik a hozott, esetlegesen nem, vagy nem jól működő mintákat, ezért, bár mind szokásaink és hitrendszerünk rabjai vagyunk, csak a skála más-más szintjein, nekik ezzel az a plusz munkájuk is lesz, hogy ezeket felismerjék és helyén kezeljék.

(Közben jöttem rá arra is, hogy akiket törtetőnek és "mindenkin átgázolónak" bélyegez a világ, ők valójában erősen manifesztálnak, és megugorják azokat a szakaszokat, amikre az írónő kitér, mint kritikus pontok.)

A manifesztáció folyamata valójában hasonlítható ahhoz a folyamathoz, amire az algoritmus is ki lett alakítva a közösségi médiában. Amit rendszeresen teszel, amin gondolkozol, annak eredményeként a hasonlót vonzod be, és a "rendszer" is olyat dob eléd. Érdekes a párhuzam, nem? Ez ugyan egy mesterséges rendszer, de erős mintázatot mutat azzal, ami a való világban is így működik. Mégis egyszerűbb talán így elképzelni.

A Manifesztáció; 7 lépés a lehető legjobb élethez egyszerű és érthető nyelvezettel mutatja be, hogy milyen módszerrel képes bárki változást hozni a saját életébe. Ugyan lehetséges, hogy ez az elején több nehézséggel jár, és többletmunkát jelent maga a hozzá csapódó önismereti folyamat is, ez nem róható fel az írónőnek, így aki ezt a remek kis önsegítő könyvet beszerzi, jó eséllyel többször fel fogja lapozni, hogy segítségként használja az útja során.

Bibók Bea - Ellopott gyermekkor

Bibók Bea - Ellopott gyermekkor

"Az önszeretettel megüzenjük a világnak, hogy értékesnek érezzük magunkat, és válaszként a világ is így viszonyul majd hozzánk."

Úgy nőttél fel, hogy a szüleid rendelkezésére kellett állnod érzelmileg vagy fizikálisan? Hogy a korodhoz képest sokkal nagyobb jelentőségű feladatokat bíztak rád? Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, önfeledt, kortársaival játszó gyereket látsz, vagy a szülei igényeihez folyamatosan alkalmazkodó, gondterhelt gyereket? Hogyha ezekre a kérdésekre igenleges a válaszod, nagy eséllyel te is parentifikált felnőtt vagy, ezesetben pedig jó szívvel ajánlom neked Bibók Bea könyvét.

Egy jól összerakott, igényes írás a fent említett jelenségről, ami átitatja a felnőttkort, és olyan alapvető területeken hagy káros lenyomatot, mint a párkapcsolat, az önértékelés, vagy a családdal való felnőtt kötődést lehetetleníti el.

Szuper gondolatébresztő, ha ebben eddig bizonytalan voltál, és egy igazán értékes, magadba fektetett út kezdő lépése, ahol rájöhetsz arra, hogy valami nem stimmel.

Volt pár általánosítás a könyvben, de később rájöttem, hogy a maguk módján helytállók ezek a megállapítások. Például sokszor hivatkozik az írónő a parentifikált félre mint kapcsolatfüggő, vagy túlgondoskodó konyhatündér. Ezeknél a helyzeteknél át kellett gondolnom, nekem mi a saját példám, mivel rám egyik sem jellemző. A történetek inkább párkapcsolati dinamikákat mutattak be, nem pedig olyan helyzeteket, ahol a parentifikált személy egyedülálló és így küzd meg a nehézségekkel.

Párszor megfogalmazódott bennem, hogy ha laikus lennék, lehet, hogy elvesztem volna a fogalmak között, de tagadhatatlan, hogy nagyon hasznos és gondolatébresztő a téma, és talán éppen ez is a cél - nem azonnal megérteni mindent, hanem felkeresni egy szakembert , aki segít ebben.

Jópár részt kiírtam, szóval igazán nem véletlen, hogy pont most nem volt nálam a másik könyvem, és végül egy nap alatt befejeztem ezt úgy, hogy még a felénél sem tartottam előző nap.

Ez a mondat: "feltétel nélkül csakis a gyerekeket szeretjük" bár volt kontextus, szerintem félrevezető lehet egy olyan embernek, aki abban hisz, hogy a kapcsolat alapja a folyamatos megfelelés a másiknak oda-vissza, ami tapasztalataim szerint a parentifikáltaknál (főleg nárcisztikus szülő mellett) nem ritka jelenség. Ezt leszámítva igazán jó volt látni, hogy kaptunk személyes példákat is - mindig fontos, hogy a szakember/író elérhető legyen, és hogy megmutassa, ő is hibázhat, mert ettől válik hitelessé.

Jó ötlet volt zárásként az a pár gyakorlat és rövidebb kitekintő gondolat, az utolsó két oldal pedig csodásan és kifejezetten szemléletesen összefoglalta, mit is ad a magunkba fektetett idő - egy szabad életet.

Penelope Douglas - Punk 57

Penelope Douglas - Punk 57

Együtt, egymás ellen.

"Szólalj fel, és ezzel a többieket is felhatalmazod, hogy szintén így tegyenek."

Lelkendezős kisregény következik.

Kit érdekel, hogy nem vagy már gimis, ha ilyen szívmelengető, témáját tekintve aktuális regényt olvashatsz?

Könnyed nyelvezettel, de komoly tartalommal találkozunk a Punk 57-ben - gyász, szégyenérzet, iskolai bántalmazás, bullying, és a valahova tartozás érzése. Az ezeket átszövő szerelem és az önkifejezés eszközeként a zene és a dalszövegek kísérik Ryen és Misha (Masen) több, mint barátságát.

Ryen a gimis pompon csapat tagja, úszásoktató és a suli menő, ám szívtelen csaja, legalábbis ezt gondolja mindenki, aki nem ismeri eléggé, mert remekül felépítette magáról a képet, amit a környezete elvárt.

Van azonban valaki, aki azt az énjét is látja és elfogadja, amit ő maga nem. A féltve őrzött titkai rejtekhelye, aki 7 éve fontos csendes szereplője életének. Aki úgy ismeri őt, mint amilyenné válni szeretne, de nem mer. Ryen egyedül neki tud teljesen megnyílni, éppen ezért érinti váratlanul, mikor egyik levele után nem érkezik a fiútól több üzenet - Misha eltűnik a színről, és Masen néven bukkan fel Ryen gimijében.

Mivel a levelezőtársak korábban abban állapodtak meg, hogy nem nézik meg neten, hogy a másik hogy néz ki, mióta nem találkoztak, Masen úgy férkőzik közel Ryenhez, hogy a lány nem is sejti, a rejtélyes új fiú valójában legjobb barátja. Valahogy úgy tűnik, sosem elég megfelelő az alkalom, hogy elmondja neki.

A gimi életét mindeközben különös eset rázza fel - valaki éjszakánként belopózik az iskola falai közé és üzeneteket hagy a diákoknak. De ki lehet a Punk néven aláíró személy, és mi lehet a célja?

Nagyon amerikai, nagyon Gen Y tinikorát idéző a történet - lelke van. Nem vagyok 18, de teljesen benne éltem a szereplők életében. Imádtam az igaziságát, hogy habár már az online tér roncsoló szerepe is bekúszik a képbe, a két főszereplő közti kapcsolódási pont az élő, valós világban kialakított alapokon nyugszik. Azért tudtak egymásról őszinte képet formálni, mert lehetőségük volt megismerni az embert, aki a felvett szerepeken túl rejlik. Lépésről lépésre kibontakozó kapcsolat az övék, amiben a bizalom átmenetileg remegő lábakon áll, de a fájdalom megértéssel és szeretettel gyógyulássá alakulhat.

"Egyszer mindenkinek mérlegelnie kell, mit akar jobban: visszakapni, ami az övé volt, vagy küzdeni azért, ami még az lehetne. Maradni, vagy mindent kockára téve továbbhaladni."

Ha le kellene írni a Punk 57 hangulatát, talán úgy jellemezném, mint az Alkonyat, a Gossip Girl, a Vámpírnaplók és az Eufória keveréke olyan zenékkel, mint a Linkin Park, P!nk, a Bring Me The Horizon vagy Eminem. Megérint, mert kicsit mindenki volt törékeny és bizonytalan magában fiatalon, kicsit mindenki meg akart felelni, még ha később ki is derült, hogy teljesen feleslegesen.

Szerettem az üzenetét, jól felépített volt az egész, ráadásként pedig kaptunk egy igazán bomba csavart a végére. Tetszettek a spicy részek is, mert ellentétben a mostanában felkapott erotikus könyvekkel, itt ezek a jelenetek kellő érzelmi és tartalmi háttérrel párosultak, és összességében egész jól is lettek fordítva.

Ajánlom, mert nem túl hosszú, és mert a gyors olvashatósága mellett megtölti a szívet. 🩷

Kiss Ildikó Judit - Tizenegykor nálad

Kiss Ildikó Judit - Tizenegykor nálad

"Mégsem hagy szabadulni a gondolat, hogy az ember gyökere kitéphetetlen."

Melankólia, rezignáltság, generációs traumák, megbánás, gyász.

Kiss Ildikó Judit első könyvében olyan életekbe nyerhetünk betekintést, melyek mesélői erőszakot, függő szülők hanyatlását, és azok elutasítását élték át, mások életét pedig jelenbeli érzelmi kiégés, megbánás vagy düh járja át. Azt kérdezik maguktól, hogy amit eddig tettek, ahogyan szerettek, amit az élet valójában nyújtott nekik, az elegendő-e.

Olyan témákat hoz a látóterünkbe, amiket manapság divat szőnyeg alá söpörni és amennyire csak lehet, távolítani, mintha nem is lenne. Szabad-e többet kívánni, szabad-e másra vágyni, szabad-e elszakítani a láncokat, amik a boldogtalansághoz kötnek? Bűn-e a vágy, bűn-e a testiség egy bizonyos státusz vagy kor felett? Mi a szép, és kik az élet igazi tanítói?

E történetek olykor tompult, pocsolyaszerű, máskor ijesztően ismerős, nosztalgikus hangulatot fonnak az olvasó köré, és hétköznapi példákkal mutatnak rá igazán, milyen az élet és a halál közötti vékonyka határvonalon egyensúlyozva élni, milyen látni arról másokat játszi könnyedséggel lezuhanni. Hogy a zuhanás nem a zuhanónak fáj aztán, hanem aki ismerte őt. Hogy fájhat úgy is, ha a hozzá fűződő érzés az utálat.

❗Esetleges spoiler❗

Az első, nekem legkedvesebb történet fontosságára a könyv végén eszméltem rá, bevallom, nekem kellett is egy kis idő, mire rájöttem, hogy az első után a többi sztori a Mamikának átadott pakk. Tetszett ez a keretes szerkezet, és igazán szép zárást kapott az utolsó mondattal ez a mély, elgondolkodtató, kicsit mindenkihez kapcsolódó könyvecske.

(Esetleges spoiler vége.)

Örülök, hogy megszületett a Tizenegykor nálad, mert követem az írónő munkásságát jó ideje, és láttam, mennyire szívvel-lélekkel benne volt ebben a projektben. A borító pedig szintén gyönyörű. (Az alkotó művészi kifinomultsága már a Stefánsson köteteknél is megfogott:))

Rosella Postorino - A Farkas asztalánál

Rosella Postorino - A Farkas asztalánál

"[…] akinek életet adunk, azt lényegében halálra ítéljük […]"

Vigyázat, spoilert tartalmaz az #ajánló!

Élet és halál kérdése Rosa sorsa, aki Hitler előkóstolójaként dolgozik a Farkasodúban.

A második világháború vége felé sokan próbálták megölni Hitlert. Tíz nőt választottak ki arra, hogy teszteljék, hogy a Führernek felszolgált ételek mérgezőek-e. Ebbe a csapatba csatlakozik Rosa, aki fronton szolgáló férje szüleinél lakik ekkor.

Életét onnantól az SS tisztek elvárásainak való megfelelés, az alkalmazkodás, a lemondások és titkok jellemzik.

A történet valós eseményeket dolgoz fel, és betekintést nyújt a korszakba egy olyan nő szemüvegén keresztül, aki sem zsidó nem volt, sem a rendszerrel nem értett elvakult módon egyet , mégsem lehetett boldog.

Ítélkezés, meghunyászkodás, és megbélyegzés - ezek kísérték a hitleri Németország polgárainak életét. A be nem olvadás, az önálló gondolatok és a változás reménye mind a bűnös címszó alá estek, aminek tudatában nehéz volt új életet kezdeni.

Rosa nem tudta, férje valaha visszatér-e, hogy ő maga megéri-e a másnapot, vagy megmérgezik és meghal, és hogy jár-e neki a boldogság, ha mégis egyedül marad.

Kíváncsivá váltam, vajon az írónő hova futtatja ki Rosa élettörténetét, de nekem kissé csalódást okozott a befejezés. A befejező rész kurta lett, Rosa időskorába kaptunk betekintést, ám ezekből a részekből nem érződött, hogy a nő bármilyen személyiségfejlődésen ment volna keresztül, sőt, igazából semmit nem kezdett a szabadságával, amit kapott a háború végével.

Nem értettem, miért nem tartotta a kapcsolatot Gregorral, miért csak halálos ágyán látogatta meg, s miért kapott ez a kezdetben jól kidolgozott történet olyan jellegtelen befejezést (gondolok itt a megírt rész kivitelezésére is).

A végére nem illett a csapongó visszatekintés a múltba, ettől kevésbé vált követhetővé, például hogy épp melyik vonaton is ül (utólag vissza kellett lapoznom megbizonyosodni arról, itt hova is megyünk és melyik korban vagyunk).

Az utolsó pillanatok megbánásról, keserűségről, elvesztegetett érzelmekről és ki nem mondott szavakról tanúskodtak, mégsem tűnt úgy, hogy bárki bármit tett volna azért, hogy ez ne így legyen.

A befejezés miatt tehát van bennem egy adag elégedetlenség, viszont érdekes volt megismerni ezt a munkakört - lehet, hogy majd a másik, e témában íródott könyvet is megnézem, bár leírás alapján szinte megszólalásig hasonlít ehhez.