Rose Tremain - Gustav-szonáta
Jártatok-e már úgy, hogy a megismerkedésetek egy könyvvel annyira rendhagyó volt, hogy tudtátok, hogy nem várhattok az elolvasásával?
Így történt esetemben a Gustav-szonátával.
Egy könyvmegállóban találtam rá, és teljesen lenyűgözött. Gyönyörűnek találtam már a borítót is. Belelapoztam, majd azt vettem észre, hogy az összes, kontextus alapján szexualitásra/obszcénebb tartalomra vonatkozó részt fekete filccel kihúzták. (Eleve a cím alapján nem is sejtettem, mi bújhat meg a fekete filc mögött, így tehát még jobban érdekelni kezdett.) Olyannyira megdöbbentett ez a jelenség, hogy mégcsak bosszús sem voltam az előző olvasóra - inkább azt gondoltam, hogy azt, amit olvasott, saját maga lelkiismeretével csak így tudta "tisztára mosni".
Rega barátnőmnek hála megkaptam a cenzúrázott oldalak eredetijét, és egy estét rászánva korrigáltam a hiányzó részeket.
Rákövetkező napon belevágtam az olvasásba.
Most, hogy befejeztem, a csodálatosan szomorú kifejezést érzem legkifejezőbbnek. A könyv hátulján található leírás egyáltalán nem adja át azt az egész történeten ülő végzet-szagú, melankolikus, hétköznapi szürkeséget, ami csaknem minden oldalt átjár.
Az élet rideg valóságosságát könnyen illó öröm-törmelékek szórják meg némi pillanatnyi, álomszerű reménnyel, de azok röpke tartózkodása után csupán az önáltatás és a sorsszerűségbe burkolózás akkoriban még kényelmesnek sem mondható köpenye marad.
Egy gyermekkori barátság vonalán keresztül életutakat és szubjektív valóságokat ismerünk meg, s feltehetjük magunknak is a kérdést végül: valóban eleve elrendeltetett-e, amiket az életünknek nevezünk, vagy bizonyos csomópontokon egy egész más történet íródhatna?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése