Jón Kalman Stefánsson - Hiányod maga a sötétség
Egy család múltját ismerjük meg szétszedett kis szeleteiben, filozofikus, melankolikus keretben, kezdetben csak egyes tagjait megismerve, lassú mederben csordogálva el a szereplők kapcsolatáig.
Olykor az jutott eszembe, hogy olyan érzést kelt bennem az olvasás, mint amikor valami monotont csinálok, mondjuk takarítok, és elkalandozom két végletes irányba, majd belecsapva egy harmadik és negyedik téma közepébe tovább elmélkedek, de a levont következtetés mégis összekapcsolja az egymástól távol eső pontokat. Nekem nagyon szétszórta a fókuszt ez a káosz, mégis meg tudott győzni a további olvasásról, mert a káoszból végül rend lett a maga módján.
Ez egy nagyon jól megírt, tartalmas könyv, amit semmiképpen nem tudnék rosszként értékelni, viszont úgy érzem, engem ebben az életszakaszomban nem fogott eléggé meg.
A történettel Izlandból kaphat az olvasó egy falatot, éppen elég nagyot ahhoz, hogy megértse, a szívéből könnyen meglehet, hogy otthagy egy szeletet, ha látogatásra szánja rá magát.
Olvastam szerelemről, halálról, beletörődésről, feladásról és nem elég kitartó küzdésről, fájdalmas hiányról a címhez hűen, és családi titkokról, amik életekre hatnak ki. (Egyébként igazi pszichológiai csemege is ez, ha jobban belegondolok, és a szereplőkre ráfért volna egy jó kis terápia.)
Nekem a mesélő anonim mivolta és a történeten átívelő lakókocsis beszélgetés szürke homályba vonta az alapot, úgy éreztem, jobb lenne tudni, az író és beszélgetőtársa a végén majd alaposabb bemutatásra kerülő szereplők vagy sem, hogy a beszélgetőtárs az élet vagy a halál, vagy valaki egész más, esetleg maga a Sors-e. És miért amnéziás az író? Ez egy igazi történet, vagy kiderül, hogy semmi sem úgy történt, ahogy elolvasta? Nem tudom, másnak mennyire voltak ezek egyértelműek, bennem az fogalmazódott meg, hogy ez egy többféleképpen értelmezhető elem is lehetne, még ha maga az író nem is így tervezte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése