Biró Zsombor Aurél - Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek

Biró Zsombor Aurél - Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek

Mintha egy lélekcsapot nyitottam volna a '90-es évek szülötteinek traumáihoz. Minden mélypontot fanyar humor követ, mert hát hogy is tudta volna átvészelni az elcseszett pillanatokat ez a generáció, ha nem öniróniával?

Biró (rövid i-vel) Zsombor Aurél zseniálisan játszik a valóság és a fikció párosával, mert a valóság itt-ott elhajlik, a fikció pedig túlontúl életszagú. A szaggató elvárások magunkkal szemben, a megfelelési kényszer, a sosem vagyok elég jó és a máskülönben egy zseni vagyok váltakozása olyan hangulatot teremt, amiben úgy oldódsz fel, mint egy pezsgőtabletta a retró üvegpohárban, és azon kapod magad, hogy mindjárt vége a könyvnek.

Hogyan legyél Te magad, ha a kiindulási pont mindig a családod egy tagja? Hogy indulj egyenlő esélyekkel, ha előtted valaki kitaposta az utat? Mondjuk nem a tiédet, hanem a sajátját, de ha nem akarod, hogy saras legyen a cipőd (micsoda önáltatás, mindenhogy az lesz), az is megteszi. Írónk azonban úgy dönt, gumicsizmát ragad, és keresztben végigtrappol apja lábnyomain, hogy megtalálja, ki is ő valójában.

Ez egy könnyed, fiatalos stílusú, de nagyon is mély életút, a vergődés lehető legnemesebb fajtája. (Olyannyira, hogy éjjel kettőkor hónapok után újra elkezdtem verseket írni.)

Szóval olvasd - bárki bármit mond, Biró Zsombor Aurél abszolút helytállt saját világában, ez pedig felér egy coming outtal, mert bátor, szókimondó és sz*rik a világra (látszólag legalábbis. Majd meglátod.)