Aurora Bloom - ASHamed - Megszégyenülve

Aurora Bloom - ASHamed - Megszégyenülve

„[…] tudnod kellene, milyen erős vagy, mert óceánokat sírtál, mégsem fulladtál bele.”

Fülszöveg alapján egy erőteljes pszichológiai hátterű könyvre számítottam, azonban egy olyan lélektani regényt kaptam, melyben a gyermekkori szeretetlenség élménye zsigeri szinten kihat ifjú szereplőnk felnőtt életére.

A Megszégyenülve nem fogja megmutatni, hogy vedd a kezedbe az életed irányítását, vagy hogyan állj talpra a traumák után. Annak ellenére, hogy azoknak ajánlják a könyvet, akik keresztül mentek már hasonlókon, én pont nekik nem tenném, mert meglehetősen nyomasztó és túl intenzív élmény lehet nekik az a légkör, melyet az írónő teremt.

Hogy milyen érzés őszintén szeretni, nagyot csalódni, megnyílni a másik előtt vagy küzdeni a sötét gondolatokkal, az mind egy ködös, szürke felhőn át tárul elénk, azaz úgy, ahogyan a 21 éves srác is megéli. Sosem a maga teljességében, és háttérben a szürke pacával, aki saját kis megjegyzéseivel igyekszik lehúzni, ha véletlenül kicsit is boldogabb a megszokottnál.

A könyv két idősíkja Ashton 14-15 éves, illetve a mostani, 21-22 éves kora. A fiú az egyetemen megismerkedik Rose-zal, aki azt ígéri neki, hogy megtanítja szeretni, és aztán tényleg nem adja fel – töretlenül mellette áll. Mindeközben követhetjük a múlt szálain át, hogy mi vezetett Ash nagyfokú bizalmatlanságához, hogyan zajlott szüleinek válása, és miként törték össze a szívét, mikor az már éppen gyógyulni látszott.

Ami zseniális, az a regény valódisága, ami sokak számára pontosan ezért lehet taszító. Aki ennyire mélyen megtört és nem tudja, hogyan rakja össze magát, annak minden boldog pillanata mögött kérdések állnak: meddig tart még? Ezt most elhihetem? Nem cseszem el? Kell a másiknak ez a szerencsétlen, aki én vagyok? A pillanatokat agyonnyomja a depresszió és a reménytelenség súlya, mert nincs olyan, hogy színtiszta jelenlét, csak az önutálat és a csalódás érzése igazán ismerős.

„[…] jelenléte virágokat ültetett a torkomban, amelyek egytől egyig látványosan kinyílnak, és csokorként pompáznak. Azonban gyönyörűségük ellenére képtelen vagyok levegőt venni.”

Többször eszembe jutott olvasás közben egy kedves régi ismerősöm, aki sajnos nem élte túl ezt a küzdelmet, és ide-oda csapongtak a gondolataim. Hol hiszi el az ember azt, hogy érdemes a jóra legalább annyira, hogy legyen bátorsága szakmai segítséget kérni, és min változtatott volna élete fonalán, hogyha saját elhatározásai mellett Ash is ebbe az irányba megy tovább?

A végén jön egy igazi hidegzuhany és egy bizarr csavar, utóbbi szerintem már nem feltétlenül kellett volna – enélkül is kerek egész a sztori.

Az ASHamed felhívja a figyelmet arra, hogy a mentális betegségekkel küzdő emberek mosolya is ugyanolyannak tűnhet kívülről, mint másoké, és sosem felesleges egy elsőre sutának tűnő kérdés a barátunk felé, mert lehet, hogy a napja, vagy akár az élete múlik rajta.

Imádtam a megfogalmazást és a csodás gondolatokat, rengeteg idézetem lett – mind-mind olyan gondolatok, amikért már érdemes volt kézbe venni a könyvet!♡ Szívesen olvasnék még az írónőtől, tetszett a stílus, szerintem egy kifejezetten erős első könyv lett ez!

Egyetlen konstruktív észrevétel talán inkább a kiadó felé: sok hiba van a könyvben, amit egy esetleges újranyomásnál érdemes lehet újrakorrektúrázni. Nagyon el tudja vinni a fókuszt, ha rendszeresen rossz helyeken vannak vesszők, vagy sok az elgépelés.

Vannak kapcsolatok, amikről egyszerű írni.Változások, amik egyértelműek. Amik ugyanúgy értelmezhetők kívülről, mint ahogy a szándék vezérli őket belülről. És vannak azok, amik szemeket nyitnak fel, amiknek a megélése sokkal nagyobb hatású, mint maga a kapcsolat időtartama. Amikhez nincsen kategória, amiket nem alternatíva felvállalni, mégis történelmet égetnek belénk.

Amikor eljön a búcsú ideje, ezeket a történeteket egészében nyeljük le. Mert nincs dedikált helyük a közösségi média-falon. Léteznek emberek, akik olyan transzformatív erővel bírnak, hogy miután találkozol velük, már nem leszel ugyanaz az ember, mint aki addig voltál. Az identitásodat, az elveidet és viszonyrendszereket kérdőjelezel meg, felnyílik a szemed és hirtelen higanyszerű, a kezeid közül állandóan kifolyó, sötét anyaggá válik a szenvedély, ami éget, de mégsem akarod elengedni. Később visszakúszik, és a takaró mellől melegít, hogy ne fázz. Gondoskodik rólad, de közben maró nyomot hagy. Te mégis ezeket a nyomokat vadászod. Később már érted, hogy miért mentél bele, így hát engeded, hogy részeddé váljon, de most már bölcsen csak távolról figyeled.

Ilyen volt az ember, aki megértette velem, milyen érzés nagybetűs Nőként élni a bőrömben, mert ő maga igazi Férfi volt. Tudtam, hogy nem számít, az egésznek van-e értelme, vagy csak a karakterek örvénylő játéka, amibe véletlenül beleejtettem a szívem megmártózni, de bármi áron is nagyon akartam. Magamba szívni minden egyes szürreális pillanatát, kiélvezni, amíg tart, még ha éjfélkor vissza is változik a varázshintó.

Könnyű elhitetni magaddal, hogy mindent kibírsz. Hogy az érzések majd szépen, a sarokban sorakoznak és várják, mikor bújhatnak elő. Hívhatod nevetségesnek, de az irracionális lángolás nem válogat. Őt nem izgatja, hívják-e, megjelenik. Rajongani egy érzésért mámorító, még úgy is, hogy közben a saját agyad delíriumos állapotban túlél a másik szobában.

Ő azonban nem élte túl. Nem gondolunk arra, hogy azok, akik korábbi életünk egy részében fontosak voltak, mikor mennek el. Talán azért, mert onnantól fogva, hogy belekarcolják magukat a memóriánk pergamenjébe, örökkévalónak hisszük őket. Egyszerűen nem lehet opció, hogy felébredsz, és az, akinek a létezése eddig megkérdőjelezhetetlen volt, már ne legyen.

Aztán megkapsz egy üzenetet, és hosszú percekig próbálja felfogni az agy, amit a szem lát. Nem az első ilyen élmény, és nem is az utolsó, ezt tudod, mégis leáll a rendszer egy röpke pillanatra. Megpróbál újratölteni, de elakad. Mert ő nem halhat csak így meg. Te úgy gondoltad, hogy majd még biztos összefuttok. Baromi kínos lesz, hogy ez hogy lehetséges egyáltalán, vagy vicces, mert milyen kicsi a világ... Vagy majd egyszer biztos írsz neki, hogy mi van vele, bár inkább nem, mert az ennyi idő után furán venné ki magát. Mindegy. Ráér. Éli az életét, te pedig a sajátod. Hát nem ez a lényeg?

A bőröndöm az ajtó előtt áll, és én csókot lehelek az ajkára, miközben alszik, hogy mégse menjek el búcsú nélkül. Utólag tudom meg, hogy félálomban van, és tudja, mi történik. Ez az utolsó alkalom, hogy látom őt.

Legalább elbúcsúztam tőle.

Saját írás, megosztása csak a forrás megjelölésével engedélyezett!

Fotó: Pinterest

Danya Kukafka - Jegyzetek egy kivégzéshez

Danya Kukafka - Jegyzetek egy kivégzéshez

"[…] imádkozott, hogy a különbség jó és rossz között egyszerűen csak törekvés kérdése legyen."

Kellett aludnom egyet, hogy összeszedjem a gondolataim, mert hát na, ez nem egy könnyed, nyári kis romantika. Jártál már úgy, hogy az agyad egyszerűen ignorálta a címkéket, a tartalmat vagy a címet, és azt feltételezted, ez tuti amúgy egy tök laza kis buli lesz? Mert én most így jártam: hogy lehetne egy ilyen szép lila borító mögött egy ennyire fajsúlyos téma?

Elmondom, simán.

Ansel Packer visszaszámol. Rövidesen kivégzik, és ennek a tényét még mindig nem hajlandó elfogadni. Édesanyja, Lavender fiatalon szülte, és egy erőszakos, elhanyagoló kapcsolatba született bele a fiú, ami egész életét megpecsételte.

Már az állami gondozás évei alatt lehetett sejteni, hogy valami nem oké nála, és később ahelyett, hogy a gyerekkori traumáival segítő kezekbe került volna, a dolgok rossz irányt vettek. A belső fájdalma külső ingerekért kiáltott, és maga sem tudta, miért, de ez mások bántalmazásával teljesedett ki.

Ansel aztán rájön, hogy ez igazából nem is ő. Ez egy rossz dolog, de mégsem határozza meg azt, hogy ő kicsoda. Saját elmélet írásába fog, és élete alakulását filozófiai ideologizálással próbálja értelmezni: el lehet-e különíteni, mi rossz és mi a jó, és vajon létezhet-e több párhuzamos univerzum, amiben egy apró döntésnek köszönhetően teljesen más életet élhetnénk? (Helló pillangóhatás.)

Ansel börtönpillanatai mellett sok szereplőt is megismerünk, akik egyébként szintén meglehetősen nagy szerepet kapnak.

Többek között Saffyt, akit a gyilkos gyerekkora óta ismer, és aki közben nyomozó lett - küldetése, hogy Ansel bűnösségét valamilyen módon bebizonyítsa. Ugyan azt tudjuk, hogy a férfi már börtönben van, azt a végén tudjuk csak meg, hogyan került végül be, miközben Saffy személyiségfejlődésének is tanúi lehetünk.

Lavender sorsának részleteit is követjük, akit időskoráig maró bűntudat gyötör, hogy életét saját utakon járja. Anya-e az, aki elhagyja a gyermekét, mert úgy gondolja, azzal teszi neki a legjobbat?

A nővérként dolgozó Jenny kiskora óta különös kapcsolatot ápol ikertestvérével, Hazellel. A sok hasonlóság mellett az irigység, és a hatalmi harcok is meghatározhatnak egy ilyen kötődést. Végigkíséri a kapcsolatukat a kérdés, hogy honnantól lesz igazán önmaga az, akit mindig máshoz hasonlítanak, és hol van az a pont, ahol meg kell tanulni elválni és a külön életet élni. Ansel az ő életüknek is részévé válik, a cselekmény pedig lassan bontakozik ki az összes többi mellékszereplőével együtt.

A halálbüntetés kérdésén, a gyerekkori traumák utóhatásain és döntéseink súlyosságán van a fókusz Kukafka regényében, mely egy meglehetősen ellenszenves, érezni képtelen karakteren át ismerteti velünk, milyen szintű pusztításra képes egy-egy félresiklott emberélet.