Deborah Harkness - A boszorkányok elveszett könyve (Mindenszentek 1.)

Deborah Harkness - A boszorkányok elveszett könyve (Mindenszentek 1.)

Tudjátok, vannak azok a történetek, amik azért ejtik rabul a szívet, mert minden apró szegletükben viszontlátod magadat - még akkor is, hogyha az alap nem teljesen passzol az aktuális életedhez, vagy, jelen esetben a valósághoz.

Ez a történet már nagyon hozzám kívánkozott, míg végül Rega barátnőmnek hála egymásra találtunk

Deborah Harkness könyvében a teremtmények (vámpírok , boszorkányok és démonok) könnyedén érzékelik egymás jelenlétét, míg az emberek zöme egyszerűen csak kissé furcsának találja őket. Maga a főszereplő, Diana is egészen sokáig azt gondolta, ő sem igazán más, legalábbis próbált nem tudomást venni a birtokában lévő erőről. Matthew sokat látott vámpír, akitől a halandót minden formában óvva intik a hasonló történetek, mégis hatásos, nem giccses, gagyin elcsépelt nyitással slisszan be Diana szívébe, és a miénkbe is.

Az ilyen finomra hangolt részletek teszik lehetővé, hogy úgy érezzük, az olvasott eseményeknek mi is részesei vagyunk, ezáltal nem is igazán tűnik meseszerűnek a cselekmény.

Mi is "látjuk" a teremtményeket, halljuk a vámpír-szívverést, érezzük a gondosan körülírt illatokat és a bőrünkön olvadó hópihét. Nagyon könnyű volt beilleszkedni ebbe a világba; a szereplőkkel azonosulni csakugyan.

Biztos vagyok abban, hogy ehhez a könyvhöz is fontos a jó képzelőerő és a rugalmasság, mert sokszor a realitás felett fél szinttel elcsúsztatva játszódnak az események - ami azt az érzést kelti, hogy ez a különleges miliő a normális, és nem az unalmas, normik szemével látott világ.

Az írónő végig nagyon szépen figyelt a karakterek egyediségének megőrzésére; imádtam a történelmi korrektséget és színt benne, melyben egyébként az írónő is megjelenik ezáltal, hiszen maga is történész.

A hangulat elegyét valahova a Dracul, az Alkonyat, Harry Potter és az Outlander közé tenném, amik metszéspontja a misztikum, a történelmi visszatekintés, a ködösen nyirkos bizonytalanság és a varázslat. Mindemellett előhívta belőlem év végi olvasmányom emlékét is, mivel a Csillagtalan tengerrel is bőven láttam átfedést.

Bár valóban van némi könnyed Alkonyatos érzete, A boszorkányok elveszett könyve sokkal életszagúbb, részletesebb, megfoghatóbb és valódibb. Én az utóbbi időszakban hiányoltam már azokat az olvasási élményeket, ahol az ismerkedés szála lassabban, finomabban bontakozik ki, és ahol a nem leírt szó sokkal többet árul el, mint pár túlontúl sokat feltáró mondat. Az itt bemutatott karakterek azon túl, hogy természetfeletti képességekkel rendelkeznek, nagyon emberi tulajdonságokkal bírnak, és nem önmaguk paródiái, mint jópár hasonló zsánerben írt műben.

Az ebből készült sorozatot ugyan nem láttam, egyelőre nem vonz, mivel tartok attól, hogy összeroppantja bennem ezt a törékeny és szépen felépített világot.

Bár mindenképp ajánlom szeretettel ezt a pár napos alternatív életbe csobbanást, érdemes szemfülesnek lenni, mert ahogy a netes elérhetőségét néztem, hamarosan valóban elveszett könyv lesz. (Bízom benne, hogy ez az átmeneti időszak csak abból ered, hogy hamarosan új borítóval jelenik meg ismét a trilógia.)

Ja, és plusz egy érdekesség annak, akit érdekel a folytatás (ha a könyv tetszik, nem lesz választási lehetőséged): a Boszorkányok megtalált varázskönyve NEM ennek a második része!