Penelope Douglas - Bully; Szívatás

Penelope Douglas - Bully; Szívatás

Jó magasra került nálam a léc a Credence olvasása után. Penelope Douglas stílusa nagyon közel áll hozzám, a mondandója pedig mindig aktuális, így hozta a vártakat, de nem avattam kedvencet.

A Szívatás a végzős lány, Tate és gyerekkori barátja, Jared kapcsolatát kíséri végig. Az első pár fejezetben megismerjük a rövid előzményeket - Jared, a suli szent és sérthetetlen rosszfiúja már jó ideje azon van, hogy Tate-et szívassa a suliban, de Tate kiszabadul a káros légkörből - egy évet Európában tölt tanulmányaiból.

Visszatérése után már nem ugyanaz a visszahúzódó lány, aki volt: eltökéli, hogy kiáll magáért.

Mondhatnánk, hogy ez egy igazi ellenségekből szeretők sztori, valójában azonban itt sosem volt a két főszereplő igazi ellenség, még ha ezt maga Tate nem is látja valamilyen érthetetlen okból:D

Sokszor forgattam a szemem Tate gondolatain és viselkedésén, de ilyenkor arra jutottam, hogy egyébként ez tök reális egy 17-18 évestől, na meg olyasvalakitől, aki hasonlókon ment keresztül, mint ő. K. C.-vel való barátságát elég felszínesnek tartottam; még vele sem osztotta meg igazi, mély érzéseit, és amit a lány tett, nekem nem lett volna ilyen könnyen elfogadható.

Éppen olvasás közben töprengtem azon, mennyire érdekes, hogy habár valójában mindig furcsálljuk, hogy a főszereplők javarészt tinik, mégis szeretjük az ilyen történeteket... Erre a gondolatra jól reflektált a szerző - zárógondolataiban olvashatjuk ennek az igazi miértjét:

"Fontosnak tartom, hogy mindig tanuljunk valami újat, és folyamatosan fejlődjünk. Próbáljunk ki új dolgokat, és tűzzünk ki új célokat a szemünk elé! De... soha ne nőjünk fel. Ó, ne, az tragédia lenne."

Mindent egybevetve jó kis kezdése volt ez az új évnek, továbbra is örömmel olvasom az írónő könyveit.

Penelope Douglas - Credence - Bizonyosság

Penelope Douglas - Credence - Bizonyosság

"Mert nem fényre van szükség, hanem tűzre. Nem szelíd esőre, hanem mennydörgésre. Vihar kell nekünk, forgószél, földrengés." (Frederick Douglass)

Az utolsó 100-150 oldalt gyakorlatilag végigbőgtem. Bár elsőre csajp•rnónak tűnik Tiernan kalandja, valójában egy teljes családterápiát vonultat fel ez a több, mint 500 oldal. Gyász, mélyen gyökerező fájdalom, gyerekkori bántalmazó kapcsolat és a szabadság és felszabadulás érzésének mámorító elegye a Credence. Otthont ad, ahol megszűnik az ítélkezés, és ahol önmagad lehetsz. Fent, a hegyekben, távol a felszínes világ fülsiketítő zajától.

"De aztán rájössz, hogy te vagy az egyetlen, akinek helye van abban a burokban, és a magány jobban fáj, mint a lehetőség, hogy megbántanak."

Határfeszegető, tabutémákba csobbanó, társadalmi elvárásokat sutba dobó jelenetek részesei lehetünk, és ha azonosulni nem is tudunk mindegyikkel, már csak azért is érdemes elolvasni, hogy szembesüljünk a saját érzéseinkkel, amit egy-egy jelenet előhoz.

"A fájdalom az emlékeztetője annak, hogy élünk. A vele járó félelem pedig annak, hogy életben akarunk maradni."

Én úgy, ahogy van, imádtam. Volt egy pont, ahol ugyan megkérdőjeleztem főszereplőnk döntését, vagy inkább sodródását, de aztán minden értelmet nyert.

Jake a 40-hez közeli, izmos felsőtestét előszeretettel villantó apuka a világtól elzárva neveli két, már nagykorú fiát, Noah-t és Kalebet, akik besegítenek a ház körül, motoroznak, szerelnek, vadásznak és ahogy apjuk, úgy ők is nagyon dögösek, tapadnak rájuk a csajok. Ám a kapcsolatuk nem az igazi - a múlt árnyékot vet a mindennapjaikra, hiába próbálja az apa összetartani a családot. Amint azonban betoppan az életükbe a szüleit elvesztő Tiernan, aki Jake nem vérszerinti unokahúga, a dinamika gyökerestől megváltozik. Ez ráébreszti mindannyiójukat arra, hogy van, ami fontosabb a pénznél, a felszínes kielégülésnél, s ami falakat rombol le, ez pedig nem más, mint a szeretet és az elfogadás.

A könyv nagyjából háromnegyedénél már tiszta ideg voltam, hogy UGYE az lesz a vége, amit én is elképzeltem, úgyhogy éjjel negyed 4-kor fejeztem be a történet olvasását - egyszerűen letehetetlen volt.

Nem ajánlom 18 év alatt, illetve azoknak sem biztos, hogy megfelelően fog átjönni az üzenet, akik kevésbé elfogadóak, toleránsak, akik nem képesek a társadalmilag elvárt dobozokon kívül gondolkozni.

Én iszonyatosan boldog vagyok, hogy rátaláltam az egyébként nagyon vegyes ajánlókra, mert a szívembe lopta magát a Credence, Penelope Douglas pedig az idei évem nagy felfedezettje lett.

Penelope Douglas - Punk 57

Penelope Douglas - Punk 57

Együtt, egymás ellen.

"Szólalj fel, és ezzel a többieket is felhatalmazod, hogy szintén így tegyenek."

Lelkendezős kisregény következik.

Kit érdekel, hogy nem vagy már gimis, ha ilyen szívmelengető, témáját tekintve aktuális regényt olvashatsz?

Könnyed nyelvezettel, de komoly tartalommal találkozunk a Punk 57-ben - gyász, szégyenérzet, iskolai bántalmazás, bullying, és a valahova tartozás érzése. Az ezeket átszövő szerelem és az önkifejezés eszközeként a zene és a dalszövegek kísérik Ryen és Misha (Masen) több, mint barátságát.

Ryen a gimis pompon csapat tagja, úszásoktató és a suli menő, ám szívtelen csaja, legalábbis ezt gondolja mindenki, aki nem ismeri eléggé, mert remekül felépítette magáról a képet, amit a környezete elvárt.

Van azonban valaki, aki azt az énjét is látja és elfogadja, amit ő maga nem. A féltve őrzött titkai rejtekhelye, aki 7 éve fontos csendes szereplője életének. Aki úgy ismeri őt, mint amilyenné válni szeretne, de nem mer. Ryen egyedül neki tud teljesen megnyílni, éppen ezért érinti váratlanul, mikor egyik levele után nem érkezik a fiútól több üzenet - Misha eltűnik a színről, és Masen néven bukkan fel Ryen gimijében.

Mivel a levelezőtársak korábban abban állapodtak meg, hogy nem nézik meg neten, hogy a másik hogy néz ki, mióta nem találkoztak, Masen úgy férkőzik közel Ryenhez, hogy a lány nem is sejti, a rejtélyes új fiú valójában legjobb barátja. Valahogy úgy tűnik, sosem elég megfelelő az alkalom, hogy elmondja neki.

A gimi életét mindeközben különös eset rázza fel - valaki éjszakánként belopózik az iskola falai közé és üzeneteket hagy a diákoknak. De ki lehet a Punk néven aláíró személy, és mi lehet a célja?

Nagyon amerikai, nagyon Gen Y tinikorát idéző a történet - lelke van. Nem vagyok 18, de teljesen benne éltem a szereplők életében. Imádtam az igaziságát, hogy habár már az online tér roncsoló szerepe is bekúszik a képbe, a két főszereplő közti kapcsolódási pont az élő, valós világban kialakított alapokon nyugszik. Azért tudtak egymásról őszinte képet formálni, mert lehetőségük volt megismerni az embert, aki a felvett szerepeken túl rejlik. Lépésről lépésre kibontakozó kapcsolat az övék, amiben a bizalom átmenetileg remegő lábakon áll, de a fájdalom megértéssel és szeretettel gyógyulássá alakulhat.

"Egyszer mindenkinek mérlegelnie kell, mit akar jobban: visszakapni, ami az övé volt, vagy küzdeni azért, ami még az lehetne. Maradni, vagy mindent kockára téve továbbhaladni."

Ha le kellene írni a Punk 57 hangulatát, talán úgy jellemezném, mint az Alkonyat, a Gossip Girl, a Vámpírnaplók és az Eufória keveréke olyan zenékkel, mint a Linkin Park, P!nk, a Bring Me The Horizon vagy Eminem. Megérint, mert kicsit mindenki volt törékeny és bizonytalan magában fiatalon, kicsit mindenki meg akart felelni, még ha később ki is derült, hogy teljesen feleslegesen.

Szerettem az üzenetét, jól felépített volt az egész, ráadásként pedig kaptunk egy igazán bomba csavart a végére. Tetszettek a spicy részek is, mert ellentétben a mostanában felkapott erotikus könyvekkel, itt ezek a jelenetek kellő érzelmi és tartalmi háttérrel párosultak, és összességében egész jól is lettek fordítva.

Ajánlom, mert nem túl hosszú, és mert a gyors olvashatósága mellett megtölti a szívet. 🩷

Colleen Hoover - Verity

Colleen Hoover - Verity

Esetleges spoiler veszély!

"A bűnökben az a jó, hogy nem kell azonnal vezekelni értük [...]"

Nagyjából félúton járva közöltem a barátnőmmel, hogy nagyon bejön eddig a történet, bár már előre látom, mi lesz a vége. Aha... Na, nem az lett!

Imádtam, hogy már az eleje kellően beteg, de még pont a nekem tolerálható szinten (mondjuk itt azért kissé elgondolkodtam, ez vajon mennyire normális).

Lowen egy teljesen átlagos, visszahúzódó és nyilvánosságot kerülő kezdő író. Már az első részben várja a kecsegtető lehetőség - le van égve, kell a pénz, és van egy kiadó, aki egy jó ajánlattal áll elő. A kérdés, hogy bevállalja-e ezt a kissé diszkomfortos, ám annál jövedelmezőbb munkát, és ha így dönt, mi lesz ennek az ára.

Jeremy ugyan nem író, mégis ott van a megbeszélésen, amin a szóban forgó ajánlatot tárgyalják - ugyanis ő a világsikerű írónő, Verity férje. Az írónőé, aki rejtélyes okokból nem tudja folytatni elkezdett regényét, így kiadója társszerzőt keres azok befejezéséhez.

Low, hogy behatóbban tanulmányozza a nő irodájában szétszórt jegyzeteit és azonosulni tudjon a karakterekkel, elutazik a családhoz, ahol nyomasztó érzés keríti hatalmába. Napról napra többet tud meg a nő és vonzó férje kapcsolatáról, és nemcsak a regényhez, hanem annál valami sokkal ijesztőbbhöz is közel kerül, csak hogy magát Jeremyt ne említsük.

Mi történt a pár ikreivel, és vajon igazat beszél-e ötéves kisfiuk, Crew? A valóság és a képzelgés határán egyensúlyozó Lowen (aki amúgy alvajár, csak hogy fokozódjon a parafaktor) egyre kíváncsibban veti bele magát a bizonyítékok keresésébe és végigizgulhatjuk vele a kutatást, hogy sikerül-e hiteles nyomokra bukkannia.

Vajon meddig tekerhető úgy a valóság, hogy még bizton állítható, hogy az az, és nem pedig egy alternatív verziója, amivé mi csavartuk?

"Az emberek abban a hitben házasodnak, hogy hosszú, boldog élet vár rájuk egymás oldalán. De mi van, ha a sors más lapokat oszt? Tartani kell magunkat az eskühöz mindenáron, halálunk napjáig?"

Ez nem az érzékenylelkületűek könyve. Nem a friss anyukáké. Nem is azoké, akik Colleen Hoover megszokott romantikus stílusát várják tőle.

A vége:

1.- agyeldobós 🤸🏻‍♀️ , aztán

2.- agy összeszedős 🧘🏻‍♀️ , hogy

3.- tovább agyalhass, vajon ez miazatyaúristenvooolt 🤷🏻‍♀️ ?

Ui.: Ne higgy a szemének! fanoknak kötelező!!!

Matthew Perry - Jóbarátok, szerelmek és az a Rettenet

Matthew Perry - Jóbarátok, szerelmek és az a Rettenet

"Örülök, hogy itt vagy, Matty. Ügyes voltál. szeretlek." – Lisa

•Ezzel az előszóval kezdődik az az önéletrajzi történet, aminek a könyvön is túlívelő végét már ismerjük. Szívszaggató tudni, hogy Lisa Kudrow szeretetteljes szavai mennyire kevés időre szóltak.

•Matthew Perry függősége számomra eddig meglehetősen felszínes szinten volt ismert, így elképesztő volt arról olvasni, - és bevallom, nem is igazán tudom valójában felfogni-, milyen mélységű volt a baj. Bár pontos adatokról és számokról is írt Perry, ép ésszel befogadhatatlan belegondolni abba, egy emberi szervezet mégis hogyan képes ennyi ideig kibírni. Hogy hogyan volt képes egy világsikerű sorozatot végigcsinálni tökéletes szerepben maradva úgy, hogy sosem volt egészséges, miközben egyébként döbbenetes nagyságrendű pénzt keresett.

•Ez az írás nem való mindenkinek. Ugyan meglehetősen tárgyilagosan, mégis a helyzet komolysága mellett szórakoztatóan mesél megpróbáltatásairól a színész, azok, akik a Jóbarátok hű rajongói, nem biztos, hogy be tudják fogadni a valóságot is Chandler mellé úgy, hogy azzal ne omoljon bennük össze a mindig vidám, hóbortos ember képe. Hogyha újra rám fog törni a Jóbarátok láz, már egészen másképp fogom látni Chandlert, mert látom ŐT is, a hús-vér embert a szerep mögött.

•Bár elég csapongó az írás, mégis követhető, és tudva, hogy ráadásul mennyire gyorsan ment el közülünk a kötet megszületése után, még megrendítőbb volt olvasni a sorokat. Az az érzés fogott el, hogy ezt ő is egy lezárásként készítette el - ha tudatosan, ha nem. Az utolsó blokkban csak úgy pörgeti le előttünk a legfontosabb eseményeket.

•Óriási felkiáltójel ez az őszinte napló, hogy mennyire komolyan kell venni a hozott traumákat, és az azok fel nem dolgozásából eredő függőségeket, legyen szó alk•h•lról, dr•g•król és egyebekről. Amellett, hogy megismerhettük, min ment keresztül Matthew Perry, sosem ítélkeznék felette - a szememben ő így is ugyanaz a remek, jó humorú színész, és ebből semmit nem vett el az, amit olvastam, sőt, rávilágított arra, hogy a nehézségek ellenére mennyire jó ember maradt. Igazán talán sosem nőtt fel, de éppen ez sarkallta arra is, hogy ne adja fel, mert hát biztos, van ennél több is a világban, mint szenvedés. A felnőtt Matthew egyik kedvence a csodálatos panoráma volt, amelyet saját házából élvezett. Gyönyörködött az óceánban, hallgatta az alatta elterülő városi élet zajait.

Végül egy idézet a könyvből, ami erősen érint, hogyha tudod, hogyan ért véget a valós történet:

„Mindennap farkasszemet nézek a halállal. Már nincs bennem több józanság. Ha még egyszer szétcsapnám magam, soha többé nem jönnék vissza."

És egy másik, ami elgondolkodtatott: "Az alkoholisták azt hiszik, hogy a valóság elől menekülnek, pedig valójában egy olyan mentális rendellenességet próbálnak leküzdeni, aminek a létezéséről még csak nem is tudnak."

💔