Aurora Bloom - ASHamed - Megszégyenülve

Aurora Bloom - ASHamed - Megszégyenülve

„[…] tudnod kellene, milyen erős vagy, mert óceánokat sírtál, mégsem fulladtál bele.”

Fülszöveg alapján egy erőteljes pszichológiai hátterű könyvre számítottam, azonban egy olyan lélektani regényt kaptam, melyben a gyermekkori szeretetlenség élménye zsigeri szinten kihat ifjú szereplőnk felnőtt életére.

A Megszégyenülve nem fogja megmutatni, hogy vedd a kezedbe az életed irányítását, vagy hogyan állj talpra a traumák után. Annak ellenére, hogy azoknak ajánlják a könyvet, akik keresztül mentek már hasonlókon, én pont nekik nem tenném, mert meglehetősen nyomasztó és túl intenzív élmény lehet nekik az a légkör, melyet az írónő teremt.

Hogy milyen érzés őszintén szeretni, nagyot csalódni, megnyílni a másik előtt vagy küzdeni a sötét gondolatokkal, az mind egy ködös, szürke felhőn át tárul elénk, azaz úgy, ahogyan a 21 éves srác is megéli. Sosem a maga teljességében, és háttérben a szürke pacával, aki saját kis megjegyzéseivel igyekszik lehúzni, ha véletlenül kicsit is boldogabb a megszokottnál.

A könyv két idősíkja Ashton 14-15 éves, illetve a mostani, 21-22 éves kora. A fiú az egyetemen megismerkedik Rose-zal, aki azt ígéri neki, hogy megtanítja szeretni, és aztán tényleg nem adja fel – töretlenül mellette áll. Mindeközben követhetjük a múlt szálain át, hogy mi vezetett Ash nagyfokú bizalmatlanságához, hogyan zajlott szüleinek válása, és miként törték össze a szívét, mikor az már éppen gyógyulni látszott.

Ami zseniális, az a regény valódisága, ami sokak számára pontosan ezért lehet taszító. Aki ennyire mélyen megtört és nem tudja, hogyan rakja össze magát, annak minden boldog pillanata mögött kérdések állnak: meddig tart még? Ezt most elhihetem? Nem cseszem el? Kell a másiknak ez a szerencsétlen, aki én vagyok? A pillanatokat agyonnyomja a depresszió és a reménytelenség súlya, mert nincs olyan, hogy színtiszta jelenlét, csak az önutálat és a csalódás érzése igazán ismerős.

„[…] jelenléte virágokat ültetett a torkomban, amelyek egytől egyig látványosan kinyílnak, és csokorként pompáznak. Azonban gyönyörűségük ellenére képtelen vagyok levegőt venni.”

Többször eszembe jutott olvasás közben egy kedves régi ismerősöm, aki sajnos nem élte túl ezt a küzdelmet, és ide-oda csapongtak a gondolataim. Hol hiszi el az ember azt, hogy érdemes a jóra legalább annyira, hogy legyen bátorsága szakmai segítséget kérni, és min változtatott volna élete fonalán, hogyha saját elhatározásai mellett Ash is ebbe az irányba megy tovább?

A végén jön egy igazi hidegzuhany és egy bizarr csavar, utóbbi szerintem már nem feltétlenül kellett volna – enélkül is kerek egész a sztori.

Az ASHamed felhívja a figyelmet arra, hogy a mentális betegségekkel küzdő emberek mosolya is ugyanolyannak tűnhet kívülről, mint másoké, és sosem felesleges egy elsőre sutának tűnő kérdés a barátunk felé, mert lehet, hogy a napja, vagy akár az élete múlik rajta.

Imádtam a megfogalmazást és a csodás gondolatokat, rengeteg idézetem lett – mind-mind olyan gondolatok, amikért már érdemes volt kézbe venni a könyvet!♡ Szívesen olvasnék még az írónőtől, tetszett a stílus, szerintem egy kifejezetten erős első könyv lett ez!

Egyetlen konstruktív észrevétel talán inkább a kiadó felé: sok hiba van a könyvben, amit egy esetleges újranyomásnál érdemes lehet újrakorrektúrázni. Nagyon el tudja vinni a fókuszt, ha rendszeresen rossz helyeken vannak vesszők, vagy sok az elgépelés.

Csigó Katalin - Romok között

Csigó Katalin - Romok között

Traumák, gyász, szerelem, valamint egy 17. századi javasasszony, egy író és egy altatóorvos. Te milyen regényt írnál, ha az alábbi szavak állnának rendelkezésedre?

Nem egyszerű, mert ahogy a gyásznak, úgy a szerelemnek is súlya van. A létezés átmeneti, szereplőink pedig különösen nyitottak arra, hogy annak hajszálvékony fátylán átlépjenek valami még megfoghatatlanabb helyre. A regény három szálon fut három szereplő egy adott életszakaszáról, melyek téren és időn átívelve fűződnek össze.

Az első részben a 17. század Velencei Köztársaságba kalauzol minket az írónő. Az Isztriai-félszigetre menekült javasasszony, Magdaléna sokat látott korábbi élete során, az ég pedig különös képességgel áldotta meg: olyanokat érez és lát, amit a környezete nem. A helyi kovács azt kéri tőle, gyógyítsa meg lányát, akit meger*szakoltak. Ám ez a küldetés többet kíván tőle, mint amennyit saját erejéből adni tudna.

A második történet ugyanott játszódik helyileg, azonban a jelenben vagyunk, ahol a középkorú, gyászoló író próbál megküzdeni szerelme elvesztésével. Ez tetszett leginkább – ez tulajdonképpen egy naplózásos-szabadírásos stílusban íródott fejezet, megannyi költői kérdéssel, a lélek viharaival, az élet értelmének keresésével.

Számomra váratlanul kapcsolódott egymáshoz mind a három rész. Az utolsó – várakozásommal ellentétben – nem sokat mutat az előzményekből. A fiatal nőt saját megélésein keresztül ismerjük meg egy menetrendszer szintre kalibrált, rutinokkal és kiszámíthatósággal bemért életen át. Mindennek és mindenkinek szeretne megfelelni, de nem tudja, mi is a mérce, és fél a változástól. Sem családja, sem barátai nem látják őt annak, aki, az élet pedig úgy megy el mellette, mintha ott sem lenne. Egyetlen szenvedélye az úszás, itt teljesedik ki, de a kontrollt még itt sem tudja teljesen elengedni.

Tetszett a három blokkból álló regény, mert az alapötlet és a pszichológia, valamint a spirituális irány is különleges színezetet ad neki.

Nekem viszont hiányérzetem volt, mert el tudtam volna képzelni hosszabb kivitelezésben. A különálló részek között erős különbséget éreztem – a második történet súlya és komplexitása alapján önmagában is megállta volna a helyét. Szuper lett volna, ha a harmadik szállal erőteljesebben össze tudott volna érni, de ebben a formában is megvolt a maga mondandója.

Ennek ellenére mindenképp érdekes olvasmány volt, nem szokványos megközelítéssel és felépítéssel.

Tana French - A kereső

Tana French - A kereső

Neked mi jár a fejedben, amikor Írország mezőgazdasági vidékeire gondolsz? Helyi kocsma, állattartás, és hogy mindenki ismer mindenkit? Bizonyára Cal is erre számított, amikor úgy döntött, korán nyugdíjba vonul, befejezi rendőri pályafutását, és eltűnik a világ háta mögötti kis ír faluba.

A negyvenes évei végén járó termetes férfit nehéz nem észrevenni - a helyi közösség gyorsan magába fogadja, ám hamar kiderül, hogy a látszólagos összetartás és a humoros froclizások mögött íratlan szabályok, egymás között kiosztott pozíciók és ki nem mondott titkok rejtőzhetnek.

Miközben főszereplőnk éppen frissen megvásárolt, felújítandó házán ügyködik, megjelenik nála Trey, a tizenhárom éves gyermek, aki a helyi hátrányos helyzetű család egyik gyermeke. Először szinte szavak nélkül közelítenek egymáshoz, a kölyök visszahúzódó, óvatos az idegenekkel szemben. Amikor azonban később megnyílik, és elmondja a férfinek, miben szeretné a segítségét kérni, minden megváltozik.

Cal tulajdonképpen régi élete elől menekült el, azoktól a szerepektől kívánt megválni, amikben 25 évig élt. Nem elég jó apa, bukott társ és kiégett zsaru. Új élete döntéshelyzet elé kényszeríti, ahol mérlegelnie kell, bevállalja-e a kihívást, vagy cserben hagy valakit, aki csak rá számíthat egy iszonyatosan fontos kérdésben.

Az, hogy mit válaszol, arra is kihatással lehet, hogy tovább tud-e lépni saját korlátain, el tudja-e engedni azt, ami már nem szolgálja.

Megjelölései alapján krimi/thriller, de semmiképp ne a szokásos nyomozós, előre kiszámítható sztorira számíts! Cal Hooper vidéki élete komótos, lelassulós, módszeresen felépített lépésekkel halad előre. Szinte érzed a természet illatait, hallod a varjak károgását - már-már az ő napirendjükbe is bepillantást nyerünk -, látod a nyuszik ugrálását az erdő szélén, és a csendes, csillagos éjszakát.

A filmes élményhez az is nagyban hozzájárul, hogy sok a hétköznapi, vagy annak tűnő párbeszéd, és olyan igaziak a karakterek is. Mégsem tudjuk, ki lehet, aki gaztettekre is képes, de remekül alakítja a szerepét, és ki az, aki nem tökéletes, mégis szerethető. Egyáltalán: ki kell, hogy zárja egymást ez a kettő?

Érdekes módon többször is eszembe jutott Jón Kalman Stefánsson stílusa, talán azért, mert nála tapasztaltam ezt a fokú kellemes belassulás-érzést. Vannak történetek, amik elmesélését nem siettethetjük; meg kell adni a módját. Úgy érzem, A kereső is egy ilyen történet. Szánj rá időt, és szeretni fogod!

Juzuki Aszako - Vaj

 🧈🐄Juzuki Aszako - Vaj🐄🧈

Képzeld el, hogy Japánban élsz, ahol 55 kilósan és 166 centisen már megszólnak, hogy dagi vagy. Van egy pasid, akivel jó, ha havi egyszer találkoztok, és céltalanul robotolsz a munkahelyeden záróra után is.

 Aztán egyszer csak újságíróként felfigyelsz egy elhúzódó, ám annál rejtélyesebb ügyre. Egy Kadzsii Manako nevű, harmincas éveiben lévő nőről van szó, aki három gyilkosság vádjával ül börtönben. A nő fittyet hány a társadalmi elvárásokra, és bár japán mércével kifejezetten túlsúlyos, simán elcsavarja a férfiak fejét. Választottjai jellemzően idősebb férfiak, akiket szórakoztat, főz rájuk és gondoskodik róluk, a nőket azonban nem kedveli, és köztudottan interjúkat sem ad.

Ez elég is ahhoz, hogy Rika elhatározza, valamilyen módon megpróbál közelebb kerülni hozzá. Ez a kaland többé válik puszta újságírói feladatnál - a lány egy olyan önismereti utazásba kezd, melyre maga sem számított, és fenekestül felforgatja eddigi szürke, unalmas életét.

Ki is valójában az elítélt? Mi van, ha ártatlan? Meddig tart a magabiztossága, és mi a gyenge pontja? Miért ennyire ítélkező a társadalom, és miért veszi el a nőktől a boldog élet lehetőségét? 

Így utólag nézve halvány lila sejtelmem sem volt, hogy mibe kezdek ezzel a könyvvel, de tetszett! Étvágycsináló a lassú élethez, a pillanat megéléséhez (igen, maga a könyv is erre ösztönöz olykor - nem egy gyorsan haladós darab), a japán kultúra fent és lentjeinek megismeréséhez, és elgondolkodtat, mi igaz, és mit hiszünk csupán mi annak.

Ne egy pörgős krimit várj a Vaj-tól, mert a könyvet megalapozó bűntörténet egy, a szereplők mindennapjait átszövő keret, ami szépen rendszerbe helyezi a fejlődésüket, de meghagyja nekik a főszerepet. Úgy foglalnám össze, hogy Kadzsii Manako összetett mintázatú, értékes iránytűje a könyvnek és a többi szereplőnek - nem ő a célállomás, de nélküle széthullanának és irányt vesztenének.

Off: engem annak ellenére is vitt magával a rengeteg ételfókuszú fejezet, hogy nem vagyok egy gurmé konyhatündér - igazán gusztusosan mutatja be a különféle fogásokat és ízélményeket az írónő. Bár meg tudtam szokni a lassabb áramlást, mégis vártam egy csavart a végén a börtönös téma kapcsán. Kicsit hiányérzetem volt, hogy ezt nem kaptuk meg, de így is különleges olvasmány volt ez, mert semmihez nem tudtam hasonlítani - egyedi légkört és karakterfejlődési ívet hozott, ami miatt érdemes elolvasni:)