Sarah J. Maas - Crescent City 3., Láng és árny háza

Sarah J. Maas - Crescent City 3., Láng és árny háza

Esetleges spoiler veszély!

Arról, mennyire csodás az egész világ, és hogy milyen összefüggéseket látok benne a mi valóságunkkal, nem kezdek el írni, mert nagyon hosszú poszt lenne, így kiemelném inkább, amik nekem most annyira nem jöttek be.

Egyrészt a vontatottsága - ez a közel 900 oldal simán lehetett volna 5-600, nem lett volna hiányérzetem. A történet az utolsó 150 oldalon pörög fel, addig pedig részesei lehetünk egy lassú lefolyású készülődésnek. (Újabb lábjegyzet, hogy ott viszont nagyon beindul, és természetesen minden klisé ellenére "széthatódtam magam" néhány résznél.)

Amennyire csíptem Thariont az elején, itt néha annyira jellemgyengének éreztem, ahogy nekem Ithan is átment "csakazértis" tinis viselkedésbe, aki döntő helyzetekben fittyet hányva bármi másra hajlamos a saját lelkiismeretét pátyolgatni. Igazából a fő szívfájdalmam nekem mégis az volt, hogy ebbe a majdnem 900 oldalba nem sikerült úgy belehelyezkednem, mint korábban. Történtek az események, de többnyire külső megfigyelő maradtam, nem résztvevő.

Hiányoztak a hétköznapibb átvezetések, mert minden a harc előkészületeiről szólt, ugyanakkor meglepőbb fordulatok nélkül.

Jópáran (Hypaxia, Ithan, a Sigrid, akivel egyébként végülis nem tudjuk meg, mi is lett) nem jellemfejlődésen mentek keresztül, hanem megszereztek egy titulust, aminek a hozadékaival aztán boldogan (vagy kevésbé lelkesen, de) éltek, a történet vége pedig összességében előre kiszámítható volt.

Jesibát és Aidast szerettem, róluk még szívesen olvastam volna valamilyen módon. A Viperakirálynő és Ariadne szálában is volt még potenciál. Ruhn és Lidia kapcsolata végre szintet lépett, ők szerintem nagyon kedvelhetők - talán ennek a résznél ők kerültek hozzám legközelebb.

Hunt, Baxian és Ruhn kínzása néhol már brutális részletességgel volt találva - nem tudom, vajon milyen lehetett az angol verzió, de a fordítás itt is csak dobott rá egy lapáttal.

Az ACOTAR-os szál egy jó ötlet volt, de Nesta és Az kissé idegenül mozogtak a saját világukban, bár biztos, nem könnyű feladat úgy bevonni őket, hogy azért ne szóljon róluk olyan mélyen az ottani rész, de mégis örüljenek az olvasók egy kis plusznak. Kíváncsian várom, mit hoz majd a következő Acotar rész, és hogy a CC-nek lesz-e további része.

A fordítás színvonala sokat rontott az olvasási élményen, és amikor a "megvonaglott" és "fáradság" szavakat már negyvenedszerre olvastam, megfogalmaztam a kérdést magamban, vajon mi a dolga a korrektornak, ha ezeket ő nem veszi észre; hogy a többi csodás félrefordításról ne is beszéljünk, mert azt már kivesézték előttem mások is alaposan.

Sarah J. Maas - Crescent City 2., Éj és lélegzet háza

Sarah J. Maas - Crescent City 2., Éj és lélegzet háza

Vigyázat, esetleges spoiler veszély!

Tudjátok, van az az érzés, amikor az elején a kezetekbe veszitek a kötetet és nagyot sóhajtotok, hogy na, akkor lássuk. Hogy hú, ez mennyire hosszú..., hogy Úristen, most csakis ebbe leszek belecsavarodva jó pár napig. Aztán ez átcsap abba, hogy oké, amúgy szeretem az elején ezeket a kellemes részeket, mert itt még többnyire minden happy, és aztán jön az a közel 250 oldal a közepe körül, ahol már kivagytok, mert érzitek, hogy közeledik mindjárt a pont, ahol egy teljes érzelmi hullámvasút büszke elsőbálozói lesztek, és úgy köp ki a sztori majd a végén magából, mint egy nyálas, megrágott csontot.

Nekem kellett egy kis idő, hogy átlássam, mi az alap felállása a birodalmaknak. Hiába, az első részben ez bár szóba került, mégsem éreztem annyira lényegesnek, mint itt. A sok-sok új szál nem nyomta el a régieket sem, bár voltak, akikről még remélem, olvashatok majd, mint pl. Jesiba vagy Fury és Juniper. Nem értettem egyet teljesen azzal, Juniper miért akadt ki annyira Bryce-ra, aki egyértelműen jót akart neki. Persze, ÉRTEM, de szerintem ez eléggé el lett túlozva, kicsit mártírkodós volt ez a "majd én megmentem a balettvilágot és bizonyítok magamnak faunként, hogy elég jó vagyok".

Ithan igazi fiatal srác, és nekem az ő jelenléte (főleg Dec-kel és Flynnel) többször is behozta az Alkonyatos hangulatot (az ottani farkas-vámpír poénokkal), ahogy Bryce anyukájával ápolt kapcsolata is sokszor Bellára és Renee-re emlékeztetett.

Tharion és az esküje teljesen felháborított - hát hogy lehet ennyire heves, és kétségbeesett ez a szegény, elnyomott sellő? Annak ellenére, hogy mekkora csajozógép, bennem érzetre mindig egy pimasz, meleg jóbarát érzését keltette, aki egy igazi egyéniség, és a sok hülyesége ellenére is csak szeretni tudod; akivel mindenkit ki tudsz pletykálni. Néhol viszont úgy éreztem, nem biztos, hogy 100%-ig bízom benne. Emellett meg sajnáltam, mert ő is rettentően szenvedett attól az alárendeltségtől, amit a rendszer elvárt.

Brutál sok apró részlet van, amit szívem szerint listába szednék, hogy a harmadik rész után kipipálhassam, és lássam, lett-e megoldása, vagy kiderült-e, ami függőben maradt. Nagyon bízom benne, hogy SJM semmit nem felejt el, bár számomra őrület, hogy hogyan csavarja ilyen profin a szálakat.

Más: a fordítással és az elírásokkal azért volt némi rossz érzésem többször is. A "felel" szó helyett többször is a "megfelel" szó szerepelt, amit nem értettem, hisz tök más a jelentése. Voltak részek, ahol többször össze lett keverve, hogy magázódó vagy tegeződő a hangnem, vissza kellett mennem, hogy jól értelmezem-e.

Bár nekem tetszettek az erotikusabb részek is, egyetértek egy korábbi véleménnyel - azért itt voltak érdekességek, mint a csapódó és megfeszülő golyók, vagy hogy Bryce már órák óta csak úgy nedves volt. Ilyenkor értem azért, hogy van, akiknek ez már kicsit túl sok, de betudom annak, hogy mégiscsak fantasyt olvasunk Nekem összességében ezekkel együtt is teljesen fogyaszthatóak voltak a szexjelenetek, de ehhez nyilvánvalóan hozzájárult, hogy már vártam is, hogy végre történjen valami.

(Ja, és a másik személyes "kedvencem" a "zizEgése". Légyszi nyugtasson meg valaki, hogy nem csak én mondom zizgésnek.)

A vége, ahh. Na az utolsó 100 oldal cselekménye az valami elképesztő módon felgyorsult. Addig is csíptem Bryce humorát és nagyszájúságát, meg hát az első 5-600 oldal alatt különben sem lehetett unatkozni, mert valamelyik fronton mindig történt valami, na de a vége.. az az igazi csemege! Mondjuk picit egyelőre aggódom, hogy Hunték hogy másznak majd ki a slamasztikából, de bízom a pozitív folytatásban.

Oh es mielőtt elfelejteném: nagyon szerettem a Ruhn-os mellékszála(ka)t is. Hogy nem tökéletes, és emberi érzései vannak, ki meri jelenteni, hogy nem tudja, ki is ő, de nem adja fel. Hogy mer tapasztalni, de közben nem veszíti el a fejét. Hogy hű marad magához mégis (ami Cormac-kel való kapcsolatában is megmutatkozik, és ezt a fiú is kiemeli). Hogy mindene Bryce, és hogy bevállalja Éj posztját. Hogy tisztelettel bánik Hypaxiával annak ellenére is, hogy nem akar vele lenni.

Izgatottan vártam, mik derülnek ki a finisben, és nem kellett csalódnom. Igazán csak az utolsó két oldallal nyert számomra értelmet az a különbség, amit az első rész elolvasása után megfogalmaztam, azaz hogy miért is ennyire más hangulatban az Acotar és a CC

A kérdés már csak az, hogy bírom ki a harmadik részig...

Sarah J. Maas - Crescent City, Föld és vér háza

 Sarah J. Maas - Crescent City, Föld és vér háza

Hetekig tartott, míg az első 400 oldalt elolvastam. Vitathatatlanul tetszett, mégsem vitt valamiért magával, ahogy szerettem volna. Aztán a közel 500. oldal felé megtört az átok, és egy éjszaka olvastam el a következő 280 oldalt, majd másnap a maradékot.

Azt fontos szerintem kiemelni, hogy ezt nem lehet teljesen az ACOTAR-hoz hasonlítani, hiába vannak parhuzamok. Ugyan hasonlóan zseniális a felépítés, a hozott wow effektekkel és igazán remekül megalkotott lényekkel, a CC egy futurisztikus, technológiailag komplex világot ötvöz a varázslattal. Nem a természetközeli, már-már középkori világot tárja a szemünk elé, hanem azt, ahol igazán aljas fordulatok várnak ránk, és kiszámíthatatlan, mi sül ki az ősi mágiából és az új, még nem ismert szerek ötvözéséből. Utóbbi egyébként úgy érzem, igazán tökéletesen hozza napjaink sokszor hidegzuhanyszerű valóságát is mind a dr*gok, mind egyéb felfedezések terén. Furcsa volt, hogy itt vannak mobilok, meg pendrive, meg mindenféle modern cucc, holott ez lenne a normális, de könnyű hozzászokni, hogy a most futó fantasykben többnyire ezek nincsenek jelen.

SJM számomra egy igazi erőmű. Az általa leírt érzelmek skálája és sokrétűsége olyan mélységet feltételez, ami alapvetően sem sokakban fellelhető. Ezekben mi mindannyian ott vagyunk kicsit. Olyan fordulatok, apró részletek és finomságok tarkítják a CC-t is, ami egészen lenyűgöző. Vissza lehetne pörgetni az oldalakat a sorozatos AHA élményekért - szépen, elemről elemre épül fel a különleges lények lakta világ, és minden részecske pontosan a legjobbkor csusszan megfelelő helyére.

Bryce és Athalar kapcsolódása fájdalmasan szép volt, végigkísért minket a bennük lakozó gyászon és az új kezdetek előkészítésén.

A mellékszereplők mindegyike kapott valami kis apró extrát, ami miatt nem felejtem el a nevüket majd később sem. Lehabah igazi kis életteli, huncut tűzszellem majdhogynem mesébe illő csintalansággal, míg Syrinx szavak nélkül is a szívembe lopta magát.

A sztori elejét szerintem több száz oldalon át próbáltam magamban rendezni - azt hittem, egyszercsak kiderül, hogy mindez meg sem történt. Rendesen megviseltek a falkával történtek, ami ismét arról tanúskodik, mennyire kevés elég volt belőlük ahhoz, hogy fontosnak érezzük őket - +1 elismerés ezért az írónőnek.

Várom, milyen akciók fogják Ruhnt és társait (oh és remélem a csinos és intelligens főboszinkat is) közelebb hozni hozzánk, és már most kíváncsi vagyok, a birodalmak fontos irányítóinak milyen szerep jut. Aidas megidézését és a záró beszélgetést is egy apró kis morzsának érzem a későbbi történetre nézve.

Elrettent, hogy létezhet egy olyan világ, amelyben valaki más tulajdonaként nem tehetsz meg csak úgy alapvető dolgokat, közben pedig talán nem is annyira távoli ez a képzeltnek tűnő rend. Ahogy talán érződik is, nekem ismét olyan üzeneteket hordozott magában ez a 900 oldal, amiken még jó darabig fogok tűnődni.

Néha izgalmas eljátszani a gondolattal, milyen is lenne egy ilyen sokszínű, változatos képű mindenség részének lenni, aztán pedig elfog a hála érzése, és örülök, hogy (leszámítva persze a 10/10-es pasikat) a mi valóságunk ennél jóval egyszerűbb.