🍵🌿
Daniel Pinchbeck • Sophia Rokhlin - A Lélek Indája; Ayahuasca
Mikor mondjuk azt, hogy egy anyag drog, és honnantól válik orvossággá? Hihetünk-e valamiben, ha tudományosan jelenleg nem megfogható és bizonyítható a hatása, mégis évszázadok óta működik? Mi alapján dönti el egy adott ország, hogy egy szer legális-e vagy sem, ha előbbi (pl. cigi, alkohol) sokkal károsabb az emberiségre nézve, mint az utóbbi (bizonyos rituális tudatmódosítók)?Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettem fel, miután feltérképeztem a rejtélyes amazóniai sámánizmus egy szeletét, az ayahuasca történetét, és az azt övező kultúrát vizsgáló könyvet. Nulla elvárással vetettem bele magam, mert őszintén kíváncsi voltam arra, hogyan lehet hiteleset alkotni úgy, hogy jelenleg is szürke zónában említhető a növény használata, az arról megjelenő történetekre pedig a mai világunkban vagy megvetés, vagy direkt elutasítás a válasz.
„A drogok elleni háborút leginkább úgy értelmezhetjük, mint egy magasabb szintű, kontrollon és fegyelmezésen alapuló uralmi rendszer olyan eszközét, mely az aktuális status quót és egy adott, társadalmi-gazdasági rendet hivatott fenntartani.”
Az írópáros a lehető legtöbb oldalról ragadta meg az ayahuasca szent italának bemutatását: kulturális háttér, társadalmi megközelítés, személyes élménybeszámolók, kutatások, környezetvédelmi kérdések is tarkítják az egyébként is sokszínű fejezeteket, amik kitérnek a hoasca különböző vallásokban megjelent szerepére, vagy például arra, hogy bizonyos betegségeknél milyen módon kerül képbe a főzet.
Természetes közegén túl megismerhetjük az erre alapuló új, spiritualitással átszőtt vallásokban is, de nem marad ki a sarlatánok és a neo-sámánizmus vonala sem, melyben sokan pénzhajhász módon, a tradíciókat eltiporva akarnak érvényesülni. Lesz egy általános érvényű szabály valaha arra, hogy a hagyományok meddig férhetnek meg a rohanó hétköznapokban új köntöst öltve, vagy egyszerűen ide is csak úgy betoppanunk, és pofátlanul kisajátítjuk azt, amit az esőerdő lakói generációk óta féltve őriztek?
Tetszett, hogy sok a forrás a könyvben, mivel – köszönhetően a gyorsan alakuló világunknak, és az ayahuasca még nem fixált helyének abban –, olykor kicsit „New Age-láz” hangulat kapott el. Beugrottak azok a könyvek, amik a kétezres évek elején népszerűsítették a spiritualitást, de utólag visszaolvasva kevésbé mérvadóak az abban olvasottak, mert annyira kezdetleges fejtegetések voltak. (Sajnos ez elkerülhetetlen, ha egy, még alakuló területről olvasunk.)
A „modern, nyugatiasan gondolkodó” olvasók számára nehéz valóssá tenni bizonyítékok hiányában egy teljesen eltérő világot úgy, hogy az ne tűnjön humbugnak, viszont a rituálék, a látomások, melyeket a növény okoz, mégis behatárolhatatlanok – nem fizikálisan megfoghatók, és csak elemeiben bizonyíthatók. Ha mindenáron erre akar a tudomány törekedni, talán épp ezzel töri össze az egyik alappillérét, hiszen laboratóriumban tesztelni egy szer működését ugyan lehetséges, azonban reprodukálni a sok generáció óta hordozott bölcsességet, természetfeletti tudást és a vizuális, gyakran racionálisan nézve szürreális képek valódiságát már kevésbé, így majd jó eséllyel egy steril, de keretek között engedélyezhető „formulát” fogunk kapni.
Habár feltételezésekkel és egyelőre nem kitalálható elképzelésekkel is találkozunk, hasznos információkat, tudást és talán több nyitottságot is bőven ad nekünk, ha A Lélek Indája nyomába eredünk, úgyhogy érdemes elolvasni a könyvet, mert felér egy NatGeo-s doku-sorozattal!
