Sissel-Jo Gazan - Egyetlen cseppben

Sissel-Jo Gazan - Egyetlen cseppben🔍🧪

Én ehhez hasonlót még nem olvastam!

Ez nem is egy regény, hanem egy 400 oldalba zárt kisebb sorozat - legalábbis így éreztem olvasás közben.

Mia koreai származású lány, akit Dániában fogadtak örökbe szülei. Még csak 17 éves, amikor anyja egy esti séta után nem tér vissza otthonukba.

Azt hinnéd, egy szokványos nyomozós sztorit tartasz a kezedben, de a cselekmény tovább épül, és ahelyett, hogy egy nyomon haladnánk tovább, kapunk még egy sor megoldatlan rejtélyt. Telnek az évek, és a dán környék további kétes bűnügyei is képbe kerülnek.

Közel húsz évnyi cselekmény tárul elénk, s közben Mia felnőttként az igazságszolgáltatás oldalán küzd azért, hogy a gonosz elnyerje méltó büntetését. Csakhogy nem tudjuk, ki a gonosz. A gyanú éveken át szivárog és csendesen mérgezi az emberek elméjét - végig ott ül a sorok között az a nyomasztó érzés, hogy nem hogy nem kerültünk közelebb a megoldáshoz, és bármelyik percben történhet valami még rosszabb. Általában aztán történik is.

Sissel-Jo Gazan könyve valahol családregény, de közben mégsem. Sosem kapunk békés összetartozás-élményt, és szereplőink hiába keresnek feloldozást, a legbelső nyugalmat csak az adhatja, ha a saját kérdéseikre elég elfogadható válaszokat kapnak.

Az Egyetlen cseppben erőteljesen érinti a beilleszkedés, és a külföldi örökbefogadás témáját, és ezt nem a mézes-mázos oldalról teszi. Rálátást kapunk arra, hogy ez, az egyébként azt gondolnánk, szigorúan ellenőrzött folyamat, sem mindig fekete vagy fehér, és nem tudhatjuk, mi motiválja az ezen a területen elhivatottakat saját küldetésükben. 

Ez egy nagyon sűrű, nagyon tömény, de mégis jól olvasható regény, ami a valóságot tárja elénk, nem a mindig jó ötletnek tűnő habos-babos happy endet. A történet egyrészről teljes, de függővéges, és bőven hagyott az írónő anyagot a második részre, amit annak ellenére, hogy nem ez volt életem legszívderítőbb olvasmánya, mégis kíváncsian várok.

Emily Brontë - Üvöltő szelek

Emily Brontë - Üvöltő szelek

Végre, végre sort kerítettem erre a különleges szépirodalmi klasszikusra! Annyira tartottam tőle, hogy mi van, ha döcögős élmény lesz az olvasása, de szerencsére nem így lett, és most nagyon is erre volt szükségem!

Az Üvöltő szelek a gótikus irodalom egyik remekműve, amit a három, fiatalon elhunyt testvér egyike, Emily írt. A mű 1847-ben jelent meg először, és az írónő kezdetben álnéven adta ki, mert tudta, nőként fele annyi esélye sem lesz arra, hogy komolyan vegyék. Művével azonban bevéste nevét az irodalom nagyjai közé.

A regényt átszövi a kor szelleme és egy különleges, zord-naturalisztikus atmoszféra. Egyszerre van jelen izoláltság, de a szolgálókkal való együttélés is, közben pedig a teljes szélsőségességet éljük meg narrátorunk, Nelly Dean mesélésén keresztül, akinél jobban talán senki nem ismeri a családot. Szerelem, családi viszályok, veszteség, erőszak, de egyben őszinteség, bosszúvágy, drámai túlzások és elsőre érthetetlennek tűnő döntések szemtanúi is lehetünk, a végén viszont összeáll a kép, még ha az nem is az, amit a történet elején látni akartunk.

Nekem iszonyatosan hiányzott már ez a nem szirupos, teljesen életszagú, nemesen egyszerű, őszinte írás. Éreztem, hogy ehhez most vissza kell nyúlnom az időben. Kellett a lelassulás, mert ugyan a stílussal nekem nem volt gondom, könnyedén olvasható, mégis tudtam, időt kell szánnom rá. Nem akartam siettetni, benne akartam lenni a Linton-Earnshaw/ Szelesdomb-Thrushcross Grange közti feszültségben.

Elbeszéléseivel Nelly közel húsz évet és két jelentősebb helyszínt ismertet meg velünk, amelyek teret adtak megannyi ellenségeskedésnek és elfojtásnak. Nagyrészt az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket, ám nem biztos, hogy véleményével mindig egyet is értünk. Ő kísérte végig két meghatározó szereplőnk, Catherine és Heathcliff gyerekkorát, majd azt az időszakot, ahol igazán intenzívvé és fájdalmassá vált kapcsolatuk. Tulajdonképpen ez a szakasz határozta meg a későbbiek alakulását, erre épült mindaz, amit Lockwood, a Thrushcross Grange új bérlője megismerhet velünk együtt, miközben mélyebb kapcsolatot nem alakít ki ezekkel az emberekkel.

Bár az egész történet gyakran irracionálisnak tűnhet, és nem feltétlenül tudunk azonosulni a karakterek ütközési pontig húzott reakcióival és tetteivel, valójában mégis így teljes a kör. Mert a szenvedés, a "beteljesült beteljesületlenség" az, ami igazán élővé teszi a kapcsolatokat. Azt is jól mutatja Cathyék sorsa, hogy a kor embere mennyire nem tudott mit kezdeni az érzéseivel vagy a mentális állapotával, és ha tudott volna is, lehet, hogy inkább áldozattá vált, ha azt jobb eszköznek vélte.

Sokszor tartott tükröt a regény, mert elgondolkoztatott, hogy közel kétszáz év telt el, és sok dologban a lehetőségeink ellenére sem tudunk jobb döntéseket hozni, vagy a felvilágosultság ellenére elfogadóbbak, és kevésbé ítélkezőek lenni.

Mivel februárban érkezik a már most nagyon megosztó, legújabb filmadaptáció, örülök, hogy előtte sikerült megismernem ezt a méltán híres írást, mert így külön tudom majd választani az olvasásélményt a látottaktól, és nem Jacob Elordit látom a morcos, idősödő Heathcliffben. Aki egyébként óriási kedvencem, de úgy sejtem, az új "Üvöltő szelek" egy merőben más irányt fog hozni.

Bauer Barbara - A leggazdagabb árva

Bauer Barbara - A leggazdagabb árva 

Gróf Wenckheim Krisztina életét az identitáskeresés és a másokról való őszinte és elvárásmentes törődés töltötte ki már gyerekkorától fogva. A romantikus családregény egy olyan lány életét kíséri végig, aki ugyan beleszületett a jómódba, mégsem élt azzal vissza sosem.

Édesapja, Gróf Wenckheim József Antal ugyan a kislány hároméves korában elhunyt (Krisztina születésekor édesanyja 22, édesapja 67 éves volt), gondoskodott róla, hogy az általa képviselt értékrend Benedek atyán, azaz Papbácsin keresztül tovább éljen - ő lett ugyanis lánya gyámja. Katalin mama mellett rengeteget foglalkozott a lánnyal és annak jövőjével, szinte apai gondoskodással számíthatott rá a felcseperedő kis kontesz.

Egy bájos, de rendkívül gazdag történelmi hátterű történet ez, amiben érződik, mennyi munka van. Épp a húgomnak mondtam, hogy mennyivel jobb lett volna, ha a száraz történelem órák helyett így tanultuk volna hazánk jelentős eseményeit, szereplőinek életét!

Sokkal izgalmasabb, életszerűbb, és nem utolsósorban érthetőbb lenne - mert így élmény felfedezni, kihez milyen történet, helyszín vagy jelentős pillanat köthető (később neten is rákerestem a szereplőkre). Csomó akkor élt nagy név is feltűnik a könyvben, mint pl. Ybl Miklós, Munkácsy Mihály, Jókai Mór, vagy Liszt Ferenc, megemlítésük összefonja a történeti szálat a háttérben zajló eseményekkel, baráti vagy épp ellenséges kapcsolatokkal.

Szerettem olvasni a Wenckheim családról, a kapcsolatok és a korszak sokszínűségéről és azokról az életbölcsességekről, amiket az ember, mint batyut visz magával tovább, hogy amikor megéhezik, abból csemegézzen. Szívesen olvastam volna arról, végül miként bontakozott ki főszereplőnk romantikus kapcsolata, de sajnos erre csupán nagyvonalakban került sor (nyilvánvalóan nem is ez volt a fókuszban:)).

Bauer Barbarától ez a második olvasmányom, és most már kijelenthetem, hogy írói stílusával ő is otthagyta a nevét azok között, akiknek az írásaihoz bátran nyúlhatok, mert komfortot és melegséget adnak.

Annak, aki szereti a 19. századi arisztokrata világot, és egy békés, lelassulós könyvet keres, egészen biztosan nem lesz csalódás A leggazdagabb árva története!