Emily Brontë - Üvöltő szelek
Az Üvöltő szelek a gótikus irodalom egyik remekműve, amit a három, fiatalon elhunyt testvér egyike, Emily írt. A mű 1847-ben jelent meg először, és az írónő kezdetben álnéven adta ki, mert tudta, nőként fele annyi esélye sem lesz arra, hogy komolyan vegyék. Művével azonban bevéste nevét az irodalom nagyjai közé.
A regényt átszövi a kor szelleme és egy különleges, zord-naturalisztikus atmoszféra. Egyszerre van jelen izoláltság, de a szolgálókkal való együttélés is, közben pedig a teljes szélsőségességet éljük meg narrátorunk, Nelly Dean mesélésén keresztül, akinél jobban talán senki nem ismeri a családot. Szerelem, családi viszályok, veszteség, erőszak, de egyben őszinteség, bosszúvágy, drámai túlzások és elsőre érthetetlennek tűnő döntések szemtanúi is lehetünk, a végén viszont összeáll a kép, még ha az nem is az, amit a történet elején látni akartunk.
Nekem iszonyatosan hiányzott már ez a nem szirupos, teljesen életszagú, nemesen egyszerű, őszinte írás. Éreztem, hogy ehhez most vissza kell nyúlnom az időben. Kellett a lelassulás, mert ugyan a stílussal nekem nem volt gondom, könnyedén olvasható, mégis tudtam, időt kell szánnom rá. Nem akartam siettetni, benne akartam lenni a Linton-Earnshaw/ Szelesdomb-Thrushcross Grange közti feszültségben.
Elbeszéléseivel Nelly közel húsz évet és két jelentősebb helyszínt ismertet meg velünk, amelyek teret adtak megannyi ellenségeskedésnek és elfojtásnak. Nagyrészt az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket, ám nem biztos, hogy véleményével mindig egyet is értünk. Ő kísérte végig két meghatározó szereplőnk, Catherine és Heathcliff gyerekkorát, majd azt az időszakot, ahol igazán intenzívvé és fájdalmassá vált kapcsolatuk. Tulajdonképpen ez a szakasz határozta meg a későbbiek alakulását, erre épült mindaz, amit Lockwood, a Thrushcross Grange új bérlője megismerhet velünk együtt, miközben mélyebb kapcsolatot nem alakít ki ezekkel az emberekkel.
Bár az egész történet gyakran irracionálisnak tűnhet, és nem feltétlenül tudunk azonosulni a karakterek ütközési pontig húzott reakcióival és tetteivel, valójában mégis így teljes a kör. Mert a szenvedés, a "beteljesült beteljesületlenség" az, ami igazán élővé teszi a kapcsolatokat. Azt is jól mutatja Cathyék sorsa, hogy a kor embere mennyire nem tudott mit kezdeni az érzéseivel vagy a mentális állapotával, és ha tudott volna is, lehet, hogy inkább áldozattá vált, ha azt jobb eszköznek vélte.
Sokszor tartott tükröt a regény, mert elgondolkoztatott, hogy közel kétszáz év telt el, és sok dologban a lehetőségeink ellenére sem tudunk jobb döntéseket hozni, vagy a felvilágosultság ellenére elfogadóbbak, és kevésbé ítélkezőek lenni.
Mivel februárban érkezik a már most nagyon megosztó, legújabb filmadaptáció, örülök, hogy előtte sikerült megismernem ezt a méltán híres írást, mert így külön tudom majd választani az olvasásélményt a látottaktól, és nem Jacob Elordit látom a morcos, idősödő Heathcliffben. Aki egyébként óriási kedvencem, de úgy sejtem, az új "Üvöltő szelek" egy merőben más irányt fog hozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése