Fabio Volo - Járok egyet

Fabio Volo - Járok egyet

Van a kapunyitási krízis, meg az életközepi válság. Na, a főszereplőnk élete valahol e kettő között mozog.

Nico 28 évesen levelet ír öt évvel későbbi önmagának. Önelemezgetés ez a javából - elakadás, de felelősségek nélküli lebegés is a változásmentesség kamukomfortjában a túl komolyan hangzó "harminc" előtt.

Cenzúrázatlan, helyenként jólesően közönséges szöveg, szórakoztató humor, közepesen fontos csajozós kalandok, amiken keresztül egy húszas évei végét taposó szingli srác agyalásai tárulnak elénk. Élete megélései színes, (ámde komfortzónát nem átlépő) skálán mozognak - van, hogy minden szürke, borús és tompa, máskor meg tűzijátékhoz hasonló színeket ölt, és az összes apró eleme csodálatos. Kéne valamit változtatni, vagy pont azt bánja meg az ember, ha feladja az épp elég kényelmes életét valami kiszámíthatatlanért? 

"Ha mindent itt hagyok, bátor vagyok vagy menekülök? Maradni és energiát fektetni abba, amit csinálok, az bátor dolog, vagy azt jelenti, hogy megadtam magam?"

"Nem tudom, hogy a biztonság ellensége vagy barátja-e a szabadságnak."

Átlagos, hétköznapi dolgokról ír Volo, amikkel könnyű azonosulni, és lényeges, már-már filozofikus kérdéseket tesz fel, amikre nem is olyan biztos, hogy létezik megfelelő válasz.

Ez a levélregény érdekes korrajz is; eredeti nyelven 2001-ben jelent meg, itt még a videotékába járás, az "alig internet" és a telefon telefonálásra való használata a módi (amúgy nem furcsa, hogy ez már furcsa?), mégis előrevetíti a mai modern világot, amiben a minket érintő nagy kérdések valahol mégis ugyanazok, még ha a körülmények változtak is.

Jó volt Nico gondolataiba betekintést nyerni. Biztosan sokakban fogalmazódott már meg, hogy milyen jó, hogy hasonlóan kósza és elsőre talán értelmetlennek tűnő gondolataikkal nincsenek egyedül. Hogy más is kattog teljesen banális hülyeségeken, amíg a külvilág embere rohan és jóval súlyosabb élethelyzetekkel van elfoglalva. De ha már itt tartunk: mitől lesz egy élethelyzet "megfelelő" komolyságú? 

A Járok egyet olyan, mintha egy távoli ismerősről olvasnál, egy volt osztálytársadról, aki önmagát keresi, míg halál lazán leírja a leggázabb sztorikat is, teszi mindezt úgy, hogy egy percig sem szégyenkezik miatta. Aztán lapozol párat, és mintha rólad szólna. (Vagy magadról jópár éve.)

Természetesnek hatott, rengeteget nevettem rajta, a végén pedig az élet nagy kérdéseit kaptam hanyagul elém vetve egy instrukcióval, hogy: tessék, akkor ezekre most válaszolj te is!

George Orwell - Állatfarm

George Orwell - Állatfarm

"Az igazság akkor is létezik, ha tagadják."

Orwell Állatfarm, és 1984 című műveit 1983 előtt nem adhatták ki hazánkban (azaz a megírásukat követően csaknem 35-40 évig), és tilos volt a beszerzésük is. 

Már csak ez a tény is jól mutatja azt, hogy a két alapmű mennyire értékes, hiszen nem engedték, hogy az olvasók ez által még jobban rálássanak a rendszer hibáira.

Ez egy páratlan történet a hatalmi rendszerek olyasfajta működéséről, melyben az áldozat a manipulált, dolgozóképes állampolgár (akik itt a farm lakói). Itt bárki, aki a valóságot akarja látni, görbe tükörbe pillant, hisz amit gondolni vélt, utólag kiderül, csupán illúzió - főleg, ha az érdek az, hogy másban higgyen.

A rövid, éppen csak 120 oldalas írás azóta sem kevésbé aktuális, és mivel a politizálást szeretném elkerülni, csupán annyit írok, mindenki, aki teheti, olvassa el egyszer! (Személyes kedvencem a legutolsó sora.)

Roberto Bolaño - A harmadik birodalom

Roberto Bolaño - A harmadik birodalom

Spoilert tartalmazó ajánló!

Laza, könnyed kikapcsolódás, pörgő események - ezek nem jellemzik Bolaño naplóregényét.

A húszas évei közepén járó pár, Udo és Ingeborg spanyolországi kiruccanásukra, első közös nyaralásukra érkeznek abba a hotelbe, ahol a fiú tíz éve szüleivel üdült. Már a felvezetés vázolja, hogy főszereplőnk, a pár férfi tagja nem egy szociálisan érzékeny, elfogadó karakter, amin erősít az egyre nagyobb teret kapó háborús stratégiai játéka, A harmadik birodalom, amit a nyaralásra is magával visz. Ennek köszönhetően kivonja magát egy csomó programból, és szobájában tölti az időt, mondván, készülnie kell az év végi versenyre - nem veszíthet.

Röviddel az érkezésük után történik AZ incidens, ami végigkísér minket még egy darabon - a helyben megismert másik pár férfi tagja, Charly eltűnik. Már ez rányomja a bélyegét az események hangulatára - Udo-ra, mint rossz ómenre tekintenek a dolgozók, stílusa pedig továbbra sem túl megnyerő.

A srác egyre jobban belefeledkezik saját kis világába, ami odáig jut, hogy végül teljesen dezorientálttá és fásulttá válik, az egyre hosszabb és kaotikusabb éjjeleket pedig unalmas, üres, rövidebb nappalok váltják.

" [...] kizárólag magamat láttam és éreztem világosan. Minden mást lebombázott egy sötét valami; forgatáshoz készült díszlet lett belőle, amelynek – úgy láttam – visszavonhatatlanul enyészet és feledés lesz a sorsa. Az volt akkor a kérdés, hogy mit keresek én ebben a nyomorúságban."

Az általános hangulat lehangoló, egyre világosabbá válik, hogy nem látják szívesen a fiatalembert a hotelben, ahol a tervezettnél jóval több időt tölt különös játékpartnere társaságában - a strand vízibicikli kölcsönzőjét üzemeltető "Égettarcú" (látszik, hogy nem friss könyv) csatlakozik hozzá a játékban, amiről mindeddig úgy hitte, kétség kívül csak ő nyerhet.

Ingeborg a nyaralás végén visszatér Németországba, Udo pedig marad, és reménytelenül próbálja becserkészni a hoteligazgató csinos feleségét, Frau Elsét, akit végig az általa felépített "mrsmegközelíthetetlenderoppantvonzó" aurában mártózva láthatunk.

A történet végül nem az eltűnt Charly megtalálásáig, hanem a játék végéig tart, és csak találgathatunk, milyen irányt vesznek a történet homályosan futó szálai.

Nekem meglepő volt a befejezés - annyi felesleges feszkóval találkoztunk egészen addig, hogy nagyobb csattanóra vártam. Emellett viszont abszolút átjött ez a nihil, amiben emberünk leledzett, nagyon szemléletes volt a lefestett kép a hotel szezonok közti változásáról, és kaptunk egy adag helyi életérzést is Bárány és Farkas személyében, habár igazán mélyen senkit nem ismertünk meg.

Mondanám, hogy micsoda személyiségfejlődést láthattunk, de amúgy nem, bár kétségtelenül megtörtént. A szétcsúszott war gamer után éles váltással megkaptuk az észhez tért verziót, aki, mintha mi sem történt volna, visszatért a szürke hétköznapokba Stuttgartba.

Fogok még Bolañot olvasni, de A harmadik birodalom hagyott bennem némi hiányérzetet.

Natalia Sherba - Fenissa és az Álmos Ház

Natalia Sherba - Fenissa és az Álmos Ház

Varázslatosan sokszínű, agykápráztató "leckekönyv" az eddig lustább fantáziának. Olvasás közben szinte érzed a megteremtett világ részletgazdagon kibontakozó miliőjét.

Fenie álomvilágát a megszokottól eltérő lények és egy rendhagyóan működő birodalom határozza meg. Szép lassan kibontakozik előttünk ez az alternatív valóság - kiderül, hogy a lány álmai nem átlagosak - főszereplőnk okkal érkezik egy fontos rendezvényre és helyszínre álmában. Ezt követően egyre gyakrabban és hosszabb időre alszik el a lány, és tér vissza igencsak valóságos álmaiba. Vajon meddig marad mindez titokban, és meddig tarthatók elzárva az általa tapasztaltak?

Ha szereted, amikor körülfonnak a mesés illatok és ízek, és a képzeletvilágodba belefér az Alice csodaországban őrültsége, vagy szereted Erin Morgenstern stílusát, akkor semmiképp ne hagyd ki!

A történet elején tömény lehet a sok kép - szükséged lesz fantáziád beindítására, mivel fontos a megfelelő fokú bevonódás, de hát ezt csak nem rójuk fel egy fantasynek!

Ugyan tudtam, hogy a megjelölt korosztály szerint gyerekeknek is szól a könyv, mégis igazi felnőtt mesének is érzem. Megmutatja, miért szuper felvállalni magadat akkor is, ha nem vagy szokványos, megszeretni a "szupererőd", és kitartónak lenni. Figyelni a világ csodálatos szimbólumrendszerére és hallgatni a megérzéseidre megéri.

Számomra érdekes volt és pozitív értelemben véve nem teljesen kiszámítható, hogy Fenie kikben bízhatott a későbbiekben meg. Ezt kissé az is bonyolította, hogy folyamatos bepillantást nyerhettünk az ébren töltött életébe is, és hogy milyen nehéz dolga lehet egy csendesebb, perifériára kerülő tizenévesnek a "menő" társaságokkal szemben.

Miután végeztem az olvasással, feltettem magamnak a kérdést: vajon hol szabunk határt az álmok és a valóság között, és szabad-e egyáltalán e kettőt teljesen külön kezelni?