Fabio Volo - Járok egyet
Nico 28 évesen levelet ír öt évvel későbbi önmagának. Önelemezgetés ez a javából - elakadás, de felelősségek nélküli lebegés is a változásmentesség kamukomfortjában a túl komolyan hangzó "harminc" előtt.
Cenzúrázatlan, helyenként jólesően közönséges szöveg, szórakoztató humor, közepesen fontos csajozós kalandok, amiken keresztül egy húszas évei végét taposó szingli srác agyalásai tárulnak elénk. Élete megélései színes, (ámde komfortzónát nem átlépő) skálán mozognak - van, hogy minden szürke, borús és tompa, máskor meg tűzijátékhoz hasonló színeket ölt, és az összes apró eleme csodálatos. Kéne valamit változtatni, vagy pont azt bánja meg az ember, ha feladja az épp elég kényelmes életét valami kiszámíthatatlanért?
"Ha mindent itt hagyok, bátor vagyok vagy menekülök? Maradni és energiát fektetni abba, amit csinálok, az bátor dolog, vagy azt jelenti, hogy megadtam magam?"
"Nem tudom, hogy a biztonság ellensége vagy barátja-e a szabadságnak."
Átlagos, hétköznapi dolgokról ír Volo, amikkel könnyű azonosulni, és lényeges, már-már filozofikus kérdéseket tesz fel, amikre nem is olyan biztos, hogy létezik megfelelő válasz.
Ez a levélregény érdekes korrajz is; eredeti nyelven 2001-ben jelent meg, itt még a videotékába járás, az "alig internet" és a telefon telefonálásra való használata a módi (amúgy nem furcsa, hogy ez már furcsa?), mégis előrevetíti a mai modern világot, amiben a minket érintő nagy kérdések valahol mégis ugyanazok, még ha a körülmények változtak is.
Jó volt Nico gondolataiba betekintést nyerni. Biztosan sokakban fogalmazódott már meg, hogy milyen jó, hogy hasonlóan kósza és elsőre talán értelmetlennek tűnő gondolataikkal nincsenek egyedül. Hogy más is kattog teljesen banális hülyeségeken, amíg a külvilág embere rohan és jóval súlyosabb élethelyzetekkel van elfoglalva. De ha már itt tartunk: mitől lesz egy élethelyzet "megfelelő" komolyságú?
A Járok egyet olyan, mintha egy távoli ismerősről olvasnál, egy volt osztálytársadról, aki önmagát keresi, míg halál lazán leírja a leggázabb sztorikat is, teszi mindezt úgy, hogy egy percig sem szégyenkezik miatta. Aztán lapozol párat, és mintha rólad szólna. (Vagy magadról jópár éve.)
Természetesnek hatott, rengeteget nevettem rajta, a végén pedig az élet nagy kérdéseit kaptam hanyagul elém vetve egy instrukcióval, hogy: tessék, akkor ezekre most válaszolj te is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése