T. J. Klune - Oly fényesen ragyogtunk

T. J. Klune - Oly fényesen ragyogtunk☄️🌠

Te mihez kezdenél, ha kiderülne, hogy közeleg a világvége, és az életedből már csak pár hét maradt hátra?

Don és Rodney idős pár, akik felkerekednek, hogy lakóautójukkal bejárják Amerikát. A kirándulás nem egyszerű, hiszen hosszú utat kell megtenniük, mire elérik céljukat, és tudják, hogy soha nem térnek vissza. Míg ők elindulnak, az őket körülvevő emberek magukból kikelve, vagy éppen beletörődve próbálják átvészelni a maradék időt, ki-ki a maga módján. 

A kaland során több helyen is megáll pihenni a két férfi, és minden ilyen alkalom új ismeretségeket, történeteket és tanulságot tartogat. Emberi kapcsolatokról, eltemetett érzésekről, soha meg nem valósult vágyakról, szégyenről, gyászról és a legváratlanabb pillanatokban beköszönő boldogságról. De mit jelent egy jól megélt élet, és mit számít az egész, ha pont magunknak nem tudunk megbocsátani?

Ahogy telnek a napok, egyre közeledik a végállomás, mégis bizonytalan, sikerül-e odaérni. Milyen ígéret ér annyit, amiért a világ végére is elmennénk, mielőtt minden eltűnik?

Határozottan kell ide egy bizonyos hangulat, mert melankolikus, és elgondolkodtat, de közben rámutat arra is, milyen igazán önfeledtnek lenni, amikor már nincs megfelelési kényszer, és szabályok. Szerintem fontos üzenetet hordoz, mert a valódi kérdés inkább az, hogy ezeket a szabályokat nem mi hozzuk-e létre azért, hogy lekorlátozzuk magunkat.

Közel került hozzám a kissé morcos és magának való, de igazi, hű társ Rodney és az őt kiegyensúlyozó, barátságos és nyitott Don karaktere. Olyan terhet cipelnek magukkal az éppen szétszakadó világban, amely napjainkban is aktuális és jelentős témákat érint. 

A párhétnyi történést végigkísérik a sorra bekövetkező természeti jelenségek, a Földhöz egyre közeledő fekete lyuk, a légköri változások, melyek vészjósló lepelként borulnak az emberekre.

A mű végén egy hosszabb méltató részt is hagyott Klune, látszik, hogy szívvel-lélekkel alkot. Éppen ezért kicsit csalódás, hogy a magyar fordításban sok a hiba, mert azt gondolom, az eredeti verzióban erre biztosan jobban figyeltek. A borító viszont csodálatos, és nagyon jól tükrözi a történet atmoszféráját.

Ha szereted a világvégés sztorikat, de emberi, érzelemgazdagabb megközelítésből olvasnál róla az akciódús helyett, ezt tuti szeretni fogod!

A. G. Slatter - A Holtak Grimoárja

A. G. Slatter - A Holtak Grimoárja📘🔮

Második olvasmányom az írónőtől, és ezúttal sem csalódtam!

Ez végre egy olyan dark fantasy, ami egyedi hangulatának köszönhetően elkülönül napjaink felkapott műveitől - boszorkányság, szellemvilág, kirekesztettség, uralkodni vágyás és bosszú jelenik meg a lapokon tökéletes arányban. A. G. Slatter különálló köteteit azonos világon belül kell elképzelni, ami a Kalász. 

Azért fogott meg A Holtak Grimoárja, mert lassan, de az érdeklődést fenntartva bontakozik ki a cselekmény, miközben csodálatos módon érinti a halál témáját és az elmúlást az élők és a holtak oldaláról is.

Silverton városát a Briar család vezeti - tagjai többgenerációs boszorkányok. A városba érkező első Briarek annak idején felkarolták és rendbehozták az akkor pusztulás áldozatául esetteket, amivel együtt el is fogadtatták magukat a helyiekkel. Utódaik is gondoskodtak saját biztonságukról ilyen-olyan módon, miközben jól működő rendszerük szerint irányították a népet.

Igen ám, de a jelenben a négy lány unokatestvér idő előtt komoly döntéseket kell, hogy meghozzon - nagyanyjuk, Gisela váratlanul meghal, és rájuk hagyja a teljes kormányzást, és hagyatékul egy csomó elvarratlan szálat.

Ellie az egyetlen a lányok közül, aki nem rendelkezik semmilyen varázserővel, nagyanyja temetése után mégis megváltozik valami.

A hirtelen jött képesség átok és egyben áldás is lehet, de míg rájön, melyik áll közelebb a valósághoz, különös dolgok történnek Silverton külső, tanyasi vidékein. Úgy fest, a baj egyre közelít, a nyomás és a felelősség egyre nagyobb, és annak ellenére kell komoly döntéseket hozni, hogy a Briar Boszorkánynak kinevezett unokatestvér, Audra még teljesen új és tapasztalatlan vezetői szerepében.

A háttérben megismerjük a felmenők közül Sandort (kicsit olyan Tündérkeresztanya beütésű volt, nagyon szerettem), ez a feltételezhetően magyar szál ötletes volt, és a távoli nagyapa felbukkanása élőbbé, folytatólagosabbá tette a többszáz évvel ezelőtti történelmet.

Többször eszembe jutott az 1700-1800-as évek uralkodói miliője, amiben szintén rengeteg hatalmi harc, titok és érdekvezérelte döntés volt jelen. A könyv egyébként meghatározhatatlan korban játszódik - lehetséges a máglyahalál, mégis modern világképpel rendelkeznek a főbb karakterek.

A relatíve lassú kezdés után az utolsó szakaszban olyan csavar van, hogy onnantól fogva letehetetlen volt számomra a könyv. A korábban elejtett apró részletekre is választ kapunk ebben a boszis-gótikus, mesékkel tarkított történetben, amit ajánlok minden, a zsánert kedvelő könyvmolynak.

Többen hasonlítják az írónő stílusát C. J. Cooke-éhoz, és valóban van átfedés, viszont így, hogy a második könyvet is elolvastam tőle, azt látom, hogy a felvezetés és a karakterrajzok sokkal "puhábbak", részletesebbek, és így könnyű azonosulni mind a főszereplővel, mind pedig a (szintén meghatározó) mellékszereplőkkel.

Le a kalappal a borító készítője (Varga Balázs) előtt is; szerintem sikerült felülmúlnia az eredetit - sokkal kifejezőbb és szebb lett a magyar változat.

Daniel Pinchbeck • Sophia Rokhlin - A Lélek Indája; Ayahuasca

 🍵🌿

Daniel Pinchbeck • Sophia Rokhlin - A Lélek Indája; Ayahuasca

Mikor mondjuk azt, hogy egy anyag drog, és honnantól válik orvossággá? Hihetünk-e valamiben, ha tudományosan jelenleg nem megfogható és bizonyítható a hatása, mégis évszázadok óta működik? Mi alapján dönti el egy adott ország, hogy egy szer legális-e vagy sem, ha előbbi (pl. cigi, alkohol) sokkal károsabb az emberiségre nézve, mint az utóbbi (bizonyos rituális tudatmódosítók)?

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettem fel, miután feltérképeztem a rejtélyes amazóniai sámánizmus egy szeletét, az ayahuasca történetét, és az azt övező kultúrát vizsgáló könyvet. Nulla elvárással vetettem bele magam, mert őszintén kíváncsi voltam arra, hogyan lehet hiteleset alkotni úgy, hogy jelenleg is szürke zónában említhető a növény használata, az arról megjelenő történetekre pedig a mai világunkban vagy megvetés, vagy direkt elutasítás a válasz.

„A drogok elleni háborút leginkább úgy értelmezhetjük, mint egy magasabb szintű, kontrollon és fegyelmezésen alapuló uralmi rendszer olyan eszközét, mely az aktuális status quót és egy adott, társadalmi-gazdasági rendet hivatott fenntartani.”

Az írópáros a lehető legtöbb oldalról ragadta meg az ayahuasca szent italának bemutatását: kulturális háttér, társadalmi megközelítés, személyes élménybeszámolók, kutatások, környezetvédelmi kérdések is tarkítják az egyébként is sokszínű fejezeteket, amik kitérnek a hoasca különböző vallásokban megjelent szerepére, vagy például arra, hogy bizonyos betegségeknél milyen módon kerül képbe a főzet.

Természetes közegén túl megismerhetjük az erre alapuló új, spiritualitással átszőtt vallásokban is, de nem marad ki a sarlatánok és a neo-sámánizmus vonala sem, melyben sokan pénzhajhász módon, a tradíciókat eltiporva akarnak érvényesülni. Lesz egy általános érvényű szabály valaha arra, hogy a hagyományok meddig férhetnek meg a rohanó hétköznapokban új köntöst öltve, vagy egyszerűen ide is csak úgy betoppanunk, és pofátlanul kisajátítjuk azt, amit az esőerdő lakói generációk óta féltve őriztek?

Tetszett, hogy sok a forrás a könyvben, mivel – köszönhetően a gyorsan alakuló világunknak, és az ayahuasca még nem fixált helyének abban –, olykor kicsit „New Age-láz” hangulat kapott el. Beugrottak azok a könyvek, amik a kétezres évek elején népszerűsítették a spiritualitást, de utólag visszaolvasva kevésbé mérvadóak az abban olvasottak, mert annyira kezdetleges fejtegetések voltak. (Sajnos ez elkerülhetetlen, ha egy, még alakuló területről olvasunk.)

A „modern, nyugatiasan gondolkodó” olvasók számára nehéz valóssá tenni bizonyítékok hiányában egy teljesen eltérő világot úgy, hogy az ne tűnjön humbugnak, viszont a rituálék, a látomások, melyeket a növény okoz, mégis behatárolhatatlanok – nem fizikálisan megfoghatók, és csak elemeiben bizonyíthatók. Ha mindenáron erre akar a tudomány törekedni, talán épp ezzel töri össze az egyik alappillérét, hiszen laboratóriumban tesztelni egy szer működését ugyan lehetséges, azonban reprodukálni a sok generáció óta hordozott bölcsességet, természetfeletti tudást és a vizuális, gyakran racionálisan nézve szürreális képek valódiságát már kevésbé, így majd jó eséllyel egy steril, de keretek között engedélyezhető „formulát” fogunk kapni.

Habár feltételezésekkel és egyelőre nem kitalálható elképzelésekkel is találkozunk, hasznos információkat, tudást és talán több nyitottságot is bőven ad nekünk, ha A Lélek Indája nyomába eredünk, úgyhogy érdemes elolvasni a könyvet, mert felér egy NatGeo-s doku-sorozattal!

Janja Vidmar - Fekete varjú

Janja Vidmar - Fekete varjú

Szemet lehet-e valaha afelett hunyni, hogy 6-8 éves gyerekekre kényszerítik a gy**kolást? Van-e megfelelő magyarázat arra, hogy egy 13-14 éves lány családját elveszítve kényszerüljön több országot átszelni, hogy viszonylag biztonságban érezhesse magát?

Míg nekünk ők "migránsok", a társadalom e csoportja egész életének megbélyegzése a szó - egy címke, ami már azelőtt rajtuk van, hogy megszólalnának. Azt, hogy ez valójában mit is takar Európában vagy csak úgy általánosságban a nyugati régiókban, mi többnyire nem is látjuk. Az állandó félelmet, a kirekesztést, azt, ahogyan egy nő megszűnik létezni onnantól, hogy hidzsábot visel. Sötétséggé válik, és valakivé, aki ha eltűnne, sem hiányozna senkinek.

Szemfelnyitó történet ez olyan fiatalokról, akik keresztülmentek a poklon. Azokról, akik túlélték, és azokról is, akik nem. Ennek ellenpólusaként kapunk egy széthullóban lévő szlovén családot, ahol a szülők egy szebb jövőt szerettek volna Londonban, de az angliai élet nem garancia a család összetartására. Feltesszük a kérdést, hogy miért tör elő egy csakugyan nem helyi, ám európai tinédzserben agresszív, rasszista megnyilvánulás az egyébként akkora politikai korrektség közepette, ami szinte már megfojt.

Valóban szabadon kimondható a saját vélemény, vagy csak akkor, ha az mások által is elfogadottnak hat?

Ellentmondva a fülszövegnek a könyv sokkal inkább szól a szír Híba és a balsorsú családok sötét útjáról, mint a szlovén Jan és Híba kapcsolatáról - én úgy érzem, utóbbinak sokkal kisebb jelentősége is van a történet egészét nézve. A jelenük szinte csendesen kíséri a borzalmas múltat és a migránshelyzet azóta is megfoghatatlan és sehova be nem illeszkedő szürke zónáját, amit folyamatosan, erőteljesen és szépítés nélkül kapunk.

Ez világít rá arra is, hogy milyen tehetetlen egy gyermek, aki szembesül az őt körülvevő őrült világgal, amiben csak boldog és megértett szeretne lenni. Hogy milyen fontos lenne az iskolákban az összetartozás érzésének erősítése, mivel a kitaszítottság ijesztő méreteket képes ölteni.

Nagyon aktuális, nagyon elgondolkodtató írás. Éppen azért nem darálósan haladós, mert túlságosan is átjön a lényeg. Kendőzetlenül ad másik szemszöget egy olyan témára, mely napjainkban egy erős és koszos szűrőn keresztül jut el hozzánk, és az esetek nagy részében éppen az embert hagyja a szűrő másik oldalán. Kevésszer gondolunk bele, hogy ez az ember egy árva gyermek is lehet. A Fekete varjú sorai annyira élők, hogy közben többször azon merengtem, milyen erőteljes film készülhetne belőle.

C. J. Cooke - Kísértetjárás északi vizeken

C. J. Cooke - Kísértetjárás északi vizeken

Azta... Ez egyszerűen letaglózó volt!

Három idősíkon követjük végig az Ormen bálnavadász hajó sorsát, és egyúttal utasaiét.

Az elsőben főszereplőnk Nicky, akinek édesapja cégtulajdonosa az Orment is magába foglaló vállalatnak - egy szerencsétlen sorsfordulatnak köszönhetően azonban a lány a hajó fedélzetén találja magát a már úton lévő legénységgel. Milyen sors vár rá, ha azt mondják, a nő a fedélzeten balszerencsét jelent és egyáltalán ki tehet róla, hogy oda került? Kik azok a selkie-k, és hogy lehetnek felnőtt férfiak ennyire babonásak?

A következőkben 72 évvel később járunk, a hajót kutatócsoport tagjai lakják, tagjai pedig sokoldalú expedíciót végeznek. Az egyetlen bökkenő, hogy a hajó nélkülük sodródott partra, a csapat nyom nélkül eltűnt.

Az utolsó idősíkon 2023-at írunk. Dominique, a fiatal urbexes úgy dönt, felfedezi az Ormen Izlandon partot ért roncsát, és dokumentálja felfedezéseit. Útja azonban nem várt résztvevőkkel bővül - pár nappal később csatlakozik hozzá három másik hasonló lelkületű kalandor, akikben nem tudja, megbízhat-e.

Mindezek ellenére úgy határoznak, hogy felpörgetik Dom TikTokját, és két csapatra osztódva egyikük az 1901-es eseményekre, míg másikuk a kutatócsoport titokzatos munkájára, és eltűnésére "szakosodik".

A napok összefolynak, ám mindegyik egy kihívás az embert próbáló hidegben, a trió pedig hol kedvesen, hol gyanúsan viselkedik Dominique-kal. Az ezen való felülkerekedésen az sem segít, hogy Dom olykor egy női alakot lát felbukkanni, vagy épp egy különös dallamot hall a semmiből. Napról napra magasabb a para faktor, és egyre több kérdés merül fel a projekt kapcsán is. Meddig éri meg kitartani, ha minden, ami bizonyosnak látszik, maga a puszta őrület?

Mitológia, hátborzongató paranormális események, traumafeldolgozás és a 20. század eleji tengerész élet találkozása ez a csodálatos mű. Az írónő rávilágít, hogy az óceán évszázadokon át szürke zónája volt a moralitásnak és az erkölcsnek, amelyben a férfi állati ösztönei nyerhettek következmények nélkül, a nőknek pedig nem osztottak lapot.

Ebből a történetből sok oldalról ismerjük meg az akkori világot, de egy nagyon mély és tartalmas vonalon is végigevezünk, melyben a gyógyulás és feloldozás folyamata társul az elengedéssel egy elképesztő szimbólumrendszeren át.

Nem értem, hogy lehet, hogy C. J. Cooke-ról nem hallunk többet, amikor mesterműveket ír szépen csendben, de ha tehetitek, olvassatok az írónőtől, mert ez a sajátos stílus és atmoszféra, amit megteremt, nyomot hagy.