Deborah Harkness - Az élet könyve (Mindenszentek 3.)

Deborah Harkness - Az élet könyve (Mindenszentek 3.)

Az élet könyve a Mindenszentek-trilógia harmadik részeként a már eddig megszokottakhoz méltón ismét új hangulatot hozott. Megosztó véleményeket olvastam azt illetően, kinek melyik volt a kedvenc része. Úgy látom, hogy egyik sem rosszabb, mint a másik, inkább a személyes érdeklődés a döntő.

Én ezzel a könyvvel haladtam leglassabban. Kevesebb történelem és "teremtményes izgalom" jellemezte Az élet könyvét. Sok elírás/hiba volt ebben a részben, volt olyan oldal, ahol 4-et is találtam.

Mindemellett viszont nagyon tetszett a Goncalves kéziratból merített asztrológiai felosztás, amivel az írónő jelezte az idő múlását, és részben utalt az elkövetkező cselekményekre is.

Kicsit úgy éreztem, hogy túl sok helyszín és szereplő került képbe, ami lazított a fókuszomon valamint a bensőséges és misztikus hangulaton, sokkal inkább akciókban és stratégiák kidolgozásában gazdaggá téve azt. Nagyobb rálátás nyílt a mellékszereplőkre, ami úgy gondolom, hogy tudatos, ha a trilógián túlra is gondolunk.

Az utolsó száz oldal pörgött be úgy, hogy teljesen magába szippantott, valahol ezt hiányoltam az azt megelőző 400 oldalon. Diana átalakulása lenyűgöző volt, Matthewért pedig aggódtam, hogy a megpróbáltatások után képes legyen visszailleszkedni a családi közegbe. Olyan érzésem volt viszont, hogy minden nagyon a végére lett hagyva, nem volt ideje kibontakozni a cselekménynek, és ami fontos volt, arról már csak kevesebb szó esett. Engem például nagyon érdekelt volna, miket is lát Diana az addig kutatott Ashmole 782-ben a leírtakon kívül, hogy mik tárulnak fel előtte teljes valójukban.

A Nagytanácsot is sokkal rettenthetetlenebbnek képzeltem az előzmények alapján.

Én mindenképp felhívnám a figyelmet arra, hogy ez a rész nem szűkölködik olyan érzékenyebb témák érintésében, mint nők és kiskorúak bántalmazása.

Az Acotar sorozat kapcsán írta egy Moly-os tag, hogy hiányolta a szereplőket a való életből - én is így érzek. Bár már üdítő lesz mást is olvasni, úgy érzem, a Mindenszentek története és szereplői örökre a szívembe lopták magukat.

Deborah Harkness - Az éjszaka árnyai (Mindenszentek 2.)

Deborah Harkness - Az éjszaka árnyai (Mindenszentek 2.)

A Boszorkányok elveszett könyve (I.) óta ebben a trilógiában élem alternatív kis életemet- tökéletes kikapcsolódást ad a hétköznapokból.

A második rész eseményekben nem szűkölködik. Diana és Matthew története az első könyv végével folytatódik, visszatérnek ugyanis 1591-be, ahol Matthew Régi lak-jából indítják kalandos, múltban töltött idejüket.

Diana nemcsak elsajátítja egy igazi boszorkány varázslatait, hanem megtudja azt is, valójában mekkora és milyen tudással rendelkezik, hogyan tud a 16. századi alkímia segítségével kapcsolódni önmagához és az Ashmole 782-höz (ami egyébként valójában is egy létező, ám eltűntként nyilvántartott anyag!), Matthew pedig egyre inkább képessé válik arra, hogy megváljon hosszú idők óta hordozott titkaitól, érzelmi szinten lehúzó béklyóitól.

Imádtam a sokszor szívszorító fordulatokat, és a korhű, igazán részletes ábrázolást. Az írónő elképesztő háttérmunkája és régész hivatása hű lenyomat ezen a trilógián. Olyan részleteket megemlíteni, mint a királynő rövidlátása, vagy a kornak megfelelő helyrajzi precizitás, a ruhák részletgazdagsága mind-mind jelentéktelennek tűnhetnek, ám hozzáadnak az olvasási élményhez a korszak ismert alakjainak (Shakespeare, Marlowe) bevonását nem is említve. A második kötet mutatja meg igazán jól, egy-egy, már korábban elejtett gondolatnak miért lesz jelentősége a későbbiekben. Nagyon élveztem az olvasást, és ha néha pont elérkeztem volna arra a pontra, hogy kicsit hiányzik a Diana-Matthew páros kapcsolatára kitérő romantikus-megnyílósabb rész, biztosan éppen akkor jött egy erre vonatkozó, vagy ezt magyarázó blokk, így nem maradt hiányérzetem, mert oka volt annak, hogy másra került a fókusz.

Itt is igaz az, amit már előzőleg megfogalmaztam, hogy a műfaj ellenére olyan szinten sikerült beilleszkednem a történetbe, hogy minden kérdés nélkül elhinnék belőle bármit, függetlenül attól, a jelen világunkban mennyi a realitása. Én azt gondolom, hogy ilyen egy igazán jó könyv!

Végezetül pedig egy idézet, ami úgy érzem, még kontextusból kiragadva is elgondolkodtató:

"Egy fikarcnyi megbánást sem érzett amiatt, hogy megváltoztatta a múltat, s ezzel a jövőt is. [...] Az emberek emlékezete rövid, a történelem pedig kegyetlen. Így működik a világ."

Lássuk, mit tartogat a harmadik rész!

Deborah Harkness - A boszorkányok elveszett könyve (Mindenszentek 1.)

Deborah Harkness - A boszorkányok elveszett könyve (Mindenszentek 1.)

Tudjátok, vannak azok a történetek, amik azért ejtik rabul a szívet, mert minden apró szegletükben viszontlátod magadat - még akkor is, hogyha az alap nem teljesen passzol az aktuális életedhez, vagy, jelen esetben a valósághoz.

Ez a történet már nagyon hozzám kívánkozott, míg végül Rega barátnőmnek hála egymásra találtunk

Deborah Harkness könyvében a teremtmények (vámpírok , boszorkányok és démonok) könnyedén érzékelik egymás jelenlétét, míg az emberek zöme egyszerűen csak kissé furcsának találja őket. Maga a főszereplő, Diana is egészen sokáig azt gondolta, ő sem igazán más, legalábbis próbált nem tudomást venni a birtokában lévő erőről. Matthew sokat látott vámpír, akitől a halandót minden formában óvva intik a hasonló történetek, mégis hatásos, nem giccses, gagyin elcsépelt nyitással slisszan be Diana szívébe, és a miénkbe is.

Az ilyen finomra hangolt részletek teszik lehetővé, hogy úgy érezzük, az olvasott eseményeknek mi is részesei vagyunk, ezáltal nem is igazán tűnik meseszerűnek a cselekmény.

Mi is "látjuk" a teremtményeket, halljuk a vámpír-szívverést, érezzük a gondosan körülírt illatokat és a bőrünkön olvadó hópihét. Nagyon könnyű volt beilleszkedni ebbe a világba; a szereplőkkel azonosulni csakugyan.

Biztos vagyok abban, hogy ehhez a könyvhöz is fontos a jó képzelőerő és a rugalmasság, mert sokszor a realitás felett fél szinttel elcsúsztatva játszódnak az események - ami azt az érzést kelti, hogy ez a különleges miliő a normális, és nem az unalmas, normik szemével látott világ.

Az írónő végig nagyon szépen figyelt a karakterek egyediségének megőrzésére; imádtam a történelmi korrektséget és színt benne, melyben egyébként az írónő is megjelenik ezáltal, hiszen maga is történész.

A hangulat elegyét valahova a Dracul, az Alkonyat, Harry Potter és az Outlander közé tenném, amik metszéspontja a misztikum, a történelmi visszatekintés, a ködösen nyirkos bizonytalanság és a varázslat. Mindemellett előhívta belőlem év végi olvasmányom emlékét is, mivel a Csillagtalan tengerrel is bőven láttam átfedést.

Bár valóban van némi könnyed Alkonyatos érzete, A boszorkányok elveszett könyve sokkal életszagúbb, részletesebb, megfoghatóbb és valódibb. Én az utóbbi időszakban hiányoltam már azokat az olvasási élményeket, ahol az ismerkedés szála lassabban, finomabban bontakozik ki, és ahol a nem leírt szó sokkal többet árul el, mint pár túlontúl sokat feltáró mondat. Az itt bemutatott karakterek azon túl, hogy természetfeletti képességekkel rendelkeznek, nagyon emberi tulajdonságokkal bírnak, és nem önmaguk paródiái, mint jópár hasonló zsánerben írt műben.

Az ebből készült sorozatot ugyan nem láttam, egyelőre nem vonz, mivel tartok attól, hogy összeroppantja bennem ezt a törékeny és szépen felépített világot.

Bár mindenképp ajánlom szeretettel ezt a pár napos alternatív életbe csobbanást, érdemes szemfülesnek lenni, mert ahogy a netes elérhetőségét néztem, hamarosan valóban elveszett könyv lesz. (Bízom benne, hogy ez az átmeneti időszak csak abból ered, hogy hamarosan új borítóval jelenik meg ismét a trilógia.)

Ja, és plusz egy érdekesség annak, akit érdekel a folytatás (ha a könyv tetszik, nem lesz választási lehetőséged): a Boszorkányok megtalált varázskönyve NEM ennek a második része!