Sarah J. Maas - Crescent City, Föld és vér háza

 Sarah J. Maas - Crescent City, Föld és vér háza

Hetekig tartott, míg az első 400 oldalt elolvastam. Vitathatatlanul tetszett, mégsem vitt valamiért magával, ahogy szerettem volna. Aztán a közel 500. oldal felé megtört az átok, és egy éjszaka olvastam el a következő 280 oldalt, majd másnap a maradékot.

Azt fontos szerintem kiemelni, hogy ezt nem lehet teljesen az ACOTAR-hoz hasonlítani, hiába vannak parhuzamok. Ugyan hasonlóan zseniális a felépítés, a hozott wow effektekkel és igazán remekül megalkotott lényekkel, a CC egy futurisztikus, technológiailag komplex világot ötvöz a varázslattal. Nem a természetközeli, már-már középkori világot tárja a szemünk elé, hanem azt, ahol igazán aljas fordulatok várnak ránk, és kiszámíthatatlan, mi sül ki az ősi mágiából és az új, még nem ismert szerek ötvözéséből. Utóbbi egyébként úgy érzem, igazán tökéletesen hozza napjaink sokszor hidegzuhanyszerű valóságát is mind a dr*gok, mind egyéb felfedezések terén. Furcsa volt, hogy itt vannak mobilok, meg pendrive, meg mindenféle modern cucc, holott ez lenne a normális, de könnyű hozzászokni, hogy a most futó fantasykben többnyire ezek nincsenek jelen.

SJM számomra egy igazi erőmű. Az általa leírt érzelmek skálája és sokrétűsége olyan mélységet feltételez, ami alapvetően sem sokakban fellelhető. Ezekben mi mindannyian ott vagyunk kicsit. Olyan fordulatok, apró részletek és finomságok tarkítják a CC-t is, ami egészen lenyűgöző. Vissza lehetne pörgetni az oldalakat a sorozatos AHA élményekért - szépen, elemről elemre épül fel a különleges lények lakta világ, és minden részecske pontosan a legjobbkor csusszan megfelelő helyére.

Bryce és Athalar kapcsolódása fájdalmasan szép volt, végigkísért minket a bennük lakozó gyászon és az új kezdetek előkészítésén.

A mellékszereplők mindegyike kapott valami kis apró extrát, ami miatt nem felejtem el a nevüket majd később sem. Lehabah igazi kis életteli, huncut tűzszellem majdhogynem mesébe illő csintalansággal, míg Syrinx szavak nélkül is a szívembe lopta magát.

A sztori elejét szerintem több száz oldalon át próbáltam magamban rendezni - azt hittem, egyszercsak kiderül, hogy mindez meg sem történt. Rendesen megviseltek a falkával történtek, ami ismét arról tanúskodik, mennyire kevés elég volt belőlük ahhoz, hogy fontosnak érezzük őket - +1 elismerés ezért az írónőnek.

Várom, milyen akciók fogják Ruhnt és társait (oh és remélem a csinos és intelligens főboszinkat is) közelebb hozni hozzánk, és már most kíváncsi vagyok, a birodalmak fontos irányítóinak milyen szerep jut. Aidas megidézését és a záró beszélgetést is egy apró kis morzsának érzem a későbbi történetre nézve.

Elrettent, hogy létezhet egy olyan világ, amelyben valaki más tulajdonaként nem tehetsz meg csak úgy alapvető dolgokat, közben pedig talán nem is annyira távoli ez a képzeltnek tűnő rend. Ahogy talán érződik is, nekem ismét olyan üzeneteket hordozott magában ez a 900 oldal, amiken még jó darabig fogok tűnődni.

Néha izgalmas eljátszani a gondolattal, milyen is lenne egy ilyen sokszínű, változatos képű mindenség részének lenni, aztán pedig elfog a hála érzése, és örülök, hogy (leszámítva persze a 10/10-es pasikat) a mi valóságunk ennél jóval egyszerűbb.